Niobé Történt egyszer, hogy a thébai nők áldozatra gyűltek össze Létó oltárához. - Jertek, jertek, thébai asszonyok - hívta őket Mantó, Teiresias leánya -, koszorúzzátok fejeteket babérággal s hozzatok buzgó imádságot, hozzatok illatos tömjént Létó elé és az istenasszony két ragyogó gyermeke elé. Maga az istennő ad parancsot az én számon keresztül. Amphión volt Thébai királya és Niobénak hívták a királynét. Jövevény volt Niobé a thébai asszonyok között. Messze Ázsiából hozta feleségül királyi házába Amphión. Itt megáldották az istenek boldogsággal. Az egész földkerekség tudta, hogy Niobénak vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között. |
De Niobé bűnös elbizakodottságában az istennővel akarta
felvenni a versenyt. Már együtt voltak az asszonyok Létó oltára körül, mikor
közéjük érkezett Niobé. Minden szem feléje fordult. Mindenki őt csodálta hét
daliás fia, hét gyönyörű leánya között.
És Niobé rájuk szólt gőgösen:
- Őrültség az, amit tesztek, thébai asszonyok, többre becsülve
a láthatatlan istennőt, mint engemet, aki előttetek állok. Minek áldoztok
Létónak, minek tisztelitek őt illatos tömjénnel, buzgó imádsággal? No hiszen,
szép istennő! Inkább előttem borulnátok térdre! Én dicső királyi házból
származom, fényes palotában születtek gyermekeim; őt meg, hiszen tudjátok, mint
házatlan koldusasszonyt a hitvány Déloson kívül egy sziget se akarta befogadni.
Meg aztán a két gyermek! Nekem tizennégy van. Hét fiú, hét leány, egyik szebb,
mint a másik! Eleget áldoztatok már a két gyermek anyjának, vegyétek le a
babérágat a fejetekről!
A thébai asszonyok, mit tehettek egyebet, hallgattak
a királyné parancsára. Félbehagyták az áldozatot, letették az ünnepi koszorút,
hazamentek és halk imádsággal engesztelték a megsértett istennőt.
Látta Létó,
hogy üresen maradt az oltára. Haraggal eltelve tért vissza Délosba, a Kynthos
hegyére és elpanaszolta két gyermekének, Apollónnak, az ezüstíjas istennek, meg
a nyilazó Artemisnek.
- Ti voltatok eddig az én dicsőségem, és most titeket
kicsinyelt a gőgös thébai királyné. Halandó gyermekeit merte fölétek helyezni, s
népe asszonyait ünnepi oltárom mellől elzavarta. Hová lesz ezután az én istennői
méltóságom?
Nem sok szót vesztegetett rá
Apollón és Artemis, hogy
megvigasztalják anyjukat. Ehelyett kezükbe vették ezüstös íjukat, és sűrű
felhőkbe burkolózva suhantak a levegőn át Thébaiba.
Nagy, sík mező terült el
a város határában. Az idősebb királyfiak éppen ott mulattak, aranyos kantárral
felszerelt, pompás paripákon ültek bíbor nyeregben.
- Jaj nekem - sikoltott fel egyszerre Isménos, a legidősebb,
és szívéhez kapva lefordult a lováról.
Rémülten kapott utána Sipylos, az
öccse, de nem volt ideje lehajolni hozzá: a láthatatlan nyilas őt is szívén
találta. Forró, piros vére a versenypálya homokjával keveredett össze.
Phaidimos és Tantalos a fényes küzdőtéren birkóztak. Éppen egymáshoz mérték
domború mellüket, feszülő, izmos karjaikat éppen egymásba fűzték, úgy hatolt át
rajtuk Apollón kegyetlen nyila. Egyszerre sikoltottak fel, egyszerre rogytak a
földre, egyszerre lehelték ki lelküket.
Alphénórt, Damasikhthónt és Ilioneust
is megtalálták a haragos istenek.
Hét ifjú daliát gyászolt egyszerre a város,
hét fia ravatalánál állt egyszerre a szegény Niobé. Egymás után borult a kihűlt
ajkakra, csókolta, ahol érte őket, és csodálkozó, haragos indulattal telt meg a
szíve, hogy ilyen kegyetlen bosszút állhattak az istenek. De összeszedte anyai
büszkesége maradékát és hervadt karjait az ég felé emelte:
- Most, kegyetlen Létó, legeltesd szemedet az én fájdalmamon!
De még így is győztem, így kifosztottan is több gyermekem maradt, mint neked
boldogságodban! - És újra kiegyenesedve nézett körül. Ott álltak fekete ruhában,
kibomlott hajjal a testvéreiket gyászoló leányok.
De egyszerre, csodálatos
messzeségből, feszülő ideg pengése hallatszott, és az elvakult anyát kivéve
mindenki összeborzadt.
Az egyik leány bátyjai kihűlt tetemeit melengette
csókjaival, úgy rogyott holtan a halott mellé. A másik anyját vigasztalta éppen
és akkor akadt el hirtelen a szava. Menekülni próbálnak, de a nyíl mindenhol
utoléri őket. Az egyik elbújik, hiába, Artemis ott is megtalálja.
Hat halott
leánya felett ocsúdott fel új gyászra a szerencsétlen királyné. Már csak egy
volt életben, egy, a legkisebbik. Mint megrebbent madár a fiókáját, azt
takargatja egész testével, azt rejtené el szárnyként kiterjesztett ruhája alá
Niobé.
- Ezt az egyet kérem, annyi gyermekem közül legalább ezt az
egyetlenegyet, őt, a legkisebbet hagyjátok meg nekem! - kiáltja megtörten, de
még el sem mondta, ő, a legkisebb is, holtan esett össze anyja karjai közt.
Ott áll Niobé, anyai boldogsága romjai fölött. Legkisebb gyermeke élettelen
testét lassan kiengedte karjai közül és az ő tagjai is kihűlnek. Merevedő
szemmel nézi halottait, a jajszó is elhal ajkán. A körülállók szólni sem mernek
hozzá, ő pedig meg sem mozdul. Lábai fölmondják a szolgálatot, arcáról eltűnik
az élet, szíve helyén is kemény, hideg kő van.
Könnyű szellő támad, de Niobé
kibomlott haja meg sem rezdül erre. Kegyetlen fájdalmában kővé vált a thébai
királyné.
A könnyű szellő viharrá erősödött, felragadta a kővé vált királynét
és elvitte az ámuló emberek szeme elől. Elvitte a tengeren túlra, Sipylos
bércére, a királyné szülőhelyére, messze Ázsiába.
Mozdulatlan szikla, Trójától délre, már messziről látszik a fehér márvány asszonyi alakja. Az élet rég elhalt tagjaiban, de könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréből egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány.
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu