Bíró Béla
Tamási Áron játékszövegei
Szakrális dráma vagy piece bien faite?
1.
1
975-ben a gyűjteményes kötet
megjelenésekor Tamási drámáit a könyv egyik kritikusa, “pompázó dramaturgiai
légváraknak” nevezte1, s olyan kritika is akadt, mely a szerzőt
“malomárokparti hályogosszemű prófétá”-nak titulálta.
Mások ezzel egyidejűleg Lorca-nál modernebb drámaírót láttak benne, s darabjai
bemutatásakor, lett légyen szó bármelyik darabjáról, ugyanennyire végletes hozsannákat zengtek drámaírói
erényeiről. A sepsiszentgyörgyi színház közönsége pedig a Tamási-sorozat minden
előadásán (azok színvonalától függetlenül) vörösre tapsolta lelkes tenyerét.
A két tábor bajtársias egyetértéssel próbálta Tamásit az akkortájt (ismét) kiépülő népi-urbánus
frontvonal népi oldalára átrángatni illetve áttaszigálni. Az ily módon
össznépivé dagadt összefogás természetesen csakis teljes sikerrel járhatott.
Így alakult ki az a Tamási-életmű méltatói által egyöntetűen vallott vélemény,
hogy Tamási ugyan a
székely-magyar népiséget, a magyarság máig érintetlen őseredeti látásmódját,
erkölcsiségét, szivárványos játékkedvét, világának konzerváló erőit emeli
egyfajta tündéri realizmusban egyetemessé, ám drámáit nem lehet és nem szabad a
műfaj hagyományos
kritériumai szerint megítélni. Magyarán, Tamásin merő félreértés a színpad
szabályainak tiszteletben tartását, a konfliktusépítés logikájának
érvényesítését számon kérni. Tamási úgy csodálatos (illetve – az ellentábor
véleménye szerint – úgy csapnivaló), ahogyan van.
Annak azonban, aki Tamási-drámákat színpadon is látott, s – mindig bőséges –
eszmei kifogásai ellenére is elfogulatlan esztétikai nézőpontból próbálta a
bennük kibontakozó világot értékelni, alapvető élménye, hogy Tamási igenis
kitűnően érzi és
érti a színpadot. S ez annál is bámulatosabb, mivel drámai életművét csaknem
teljes visszhangtalanságban, a színpadi visszajelzés termékeny kontrollja nélkül
alkotja meg.
“Mondatai – írja egyik kritikájában Szőcs István – játékszövegek, igazi
értelmük akárhányszor csak a színpadi cselekvés látványával
egybekötve világosodik meg.” Még a leggyengébb drámákban is folytonos
feszültsége van a szónak, s – legalábbis virtuálisan – valódi drámai töltete a
helyzeteknek. Az a dialógus és fordulattechnika, melyet Tamási alkalmaz, a színházi hagyomány legjelentősebb vonulatához
köthető. Ha drámáit (legalábbis a részleteket illetően) pusztán formai,
drámatechnikai kritériumok alapján ítélnők meg, Tamásit akár kitűnő
mesterembernek is minősíthetnők.
Mi az oka hát, hogy
Tamási színpadi műveinek nagy része szerzőjük kétségtelen drámaírói kvalitásai
ellenére sem sikerült alkotás, s hogy legjobb drámáiból is folyton a megmerevedett
formákat széttördelő avantgárd művész, és a – mégiscsak – a könnyebb
ellenállás útját járó rutinos mesterember, a modern individualista és a premodern nosztalgiák
lidércét kergető prédikátor – nem egyszer groteszk – küzdelmét hallhatjuk ki?
A magyarázat, úgy vélem, eszmei tényezőkben keresendő.
Tamási (erre már József Attila felfigyelt2) hajlamos valódi társadalmi meghatározottságaiból kiragadva
idealizálni a székelységet, illetve az azt par excellence “megtestesítő”
kistermelőt. Egyszerűen nem vesz tudomást a székely társadalom belső ellentmondásairól, s mindent, amit e társadalmon belül negatívumként
érzékel kívülről, legtöbbször
“város”-ról jövőnek vél.
E látásmódnak a székelység két világháború közötti helyzetére visszanyúló
gyökerei vannak, de sajnos ezek sem feledtethetik – már a drámák megírásakor –
alapvetően anakronisztikus jellegét.
Az Ördögölő
Józsiás főhősének szülőföldleírása Tamási székelység-képére is
jellemző: “Ott nemcsak a fák, hanem a szívek is teremnek, mégpedig mindenféle és
változatos meséket. Így aztán a mese úgy bélepi ott a nagy eget, hogy a nagy ég
örökkétig szivárványos. Továbbá (Borókia) arról is nevezetes, hogy ott minden
ember úgyszólván király, mert maga kormányozza magát.” Az idézet mesejátékból
való, de Tamási egyéb drámái közt is hiába keresnénk olyat, mely ennek a képnek
lényegileg mondana ellent. S bár Sütő András szerint “azok, akik a székely valóság
szociografikus képét kérték tőle számon, egy kis odafigyeléssel azt is
megtalálhatták volna benne”3, e szociografikus képet Tamási műveiben ma is
hiábavaló lenne keresni. A Sütő által felmutatott idézet is a szülőföld
etnografikus és nem szociografikus számbavételéről tanúskodik. E kérdésben inkább
annak a Dávid Gyulának kell igazat adnunk, aki szerint “Önmagába és falujába
tekintve csupán a Bölcső és bagoly-ban jutott el Tamási
oda, hogy ennek az életnek társadalmi vetületeivel szembenézzen.”4
Ez persze nem is volna baj, ha a művek logikai-esztétikai koherenciája a valódi helyett – a
látását Sütő szerint is nem egyszer elhomályosító szülőföldszeretet ellenére
– az igazat juttatná kifejezésre. A drámákban sajnos
ennek gyakran épp az ellenkezője
történik. A legmeggyőzőbben megformált, valóságos tapasztalatokra, nyelvi,
gondolkodásbeli “realitásokra” építkező részletek sem lobbannak igazsággá, nem
lobbanhatnak, hiszen a székelység vélt vagy valóságos (esztétikailag egyre megy) életformájával szembeni
teljes elfogultság, mely prózai műveinek akár hasznára is válhatott, a drámákban
végzetes következménnyel jár: a konfliktusban egymásnak feszülő erők tárgyilagos
ábrázolását teszi lehetetlenné, a drámai helyzetteremtés szabályaival kerül ellentétbe.
Tamási mintha féltené pozitív hőseit, nem hozza igazán válságos helyzetbe őket,
vagy ha igen, siet még idejében megnyugtatni a nézőt: nem kell a veszélyt komolyan
vennie. Drámaíró és ideológus folytonos harcban áll egymással, s mivel világnézete csak látszatra rokon a nagy drámát megalapozó metafizikai
realizmussal (a világegység irreduktibilis ellentétekre való szétesettségének,
hasadtságának élményével), s alkatából is hiányzik a drámai látásmód
érvényesítéséhez szükséges rugalmasság,
a drámák egészét tekintve lgtöbbször az ideológus győzedelmeskedik.
A legjobb példa erre a Tündöklő Jeromos. A romlatlan faluközösségbe
nagyvonalú tervekkel érkező szélhámos rövidesen a nép igazságérzetét, erkölcsi
erejét megtestesítő legendás hírű Bajna Gáborral kerül szembe. A két hős alakja
a drámai helyzet feltétlen egyensúlyigénye révén rendkívül érzékenyen függ
egymástól. A darab drámaisága lényegében azon áll, sikerül-e az írónak
egyenrangú partnerekként ábrázolnia őket? S bár Tamási kezdetben valóban jó arányérzékkel
vázolja fel az erőviszonyokat, a drámai öszeütközés döntő pillanataiban kivétel
nélkül mindig Bajna felé hajlik a keze, s így a hatásosan körvonalazódó konfliktus
minduntalan elakad. A szerep egészét tekintve a “nagy szélhámos” is komolyan alig vehető, ártalmatlan
alakká zsugorodik, akinek erejéből legfeljebb a néptől amúgy is idegen vezető
réteg megnyerésére futja. Egyetlen valóban félelmetes vonása a pénze. De azzal sem
tud mit kezdeni. Annak ellenére sem, hogy pontosan tudja, mi lenne a teendő: “Az egyiknek ígérek, a másiknak
esetleg adok is valamit. Játszom velük, mint a cica...” – mondja egy helyütt, s ez
valóban világos, “szélhámosság-tanilag” is hibátlan irányvonal. A
megvalósítás azonban kiábrándító. Jeromos a posztós asszonyok panaszára határozott – és minden hátsó
gondolattól mentes – elutasítással válaszol. Még csak nem is ígér! A szó szoros
értelmében maga ellen fordítja a falut. Érthetetlen, milyen lehetőségeket láthat
benne – ezek után – a minden hájjal megkent, gyakorlatias
gondolkodású székely kocsmáros? Hogyan veheti komolyan a falu? A pénze miatt? De
hiszen a pénz csak akkor tényleges hatalom, ha birtokosa bánni tud vele. És Jeromos
nem tud.
Mi szüksége lehetett Tamásinak erre és a többi kisebb-nagyobb mértékben hasonló
jelentre? Hogy játszva bizonyítsa a Féja Géza által megfogalmazott tételt, miszerint
a “közösség ellenálló képessége ... ösztönösen kivet magából minden zavaró
és bomlasztó csírát”? Bárhogy is lenne a bizonyítási eljárás, épp
“könnyedsége” folytán veszti el
meggyőző erejét.
A kihallgatási jelent után Bajza Jeromos megkésett és csaknem gyermeteg
megvesztegetési kísérletét valóban könnyedén visszapöccenti. Csakhogy a gesztus
– teatralitása dacára is – kétes értékű, hiszen ezek után nyilvánvaló, hogy
ő, az eszményi hős
egy bohóccal mérkőzik. A nézőben szükségszerűen merül föl a kétely: szükség
van ehhez a mutatványhoz ún. Nagyformátumú Hősre5? S
innen már csak egyetlen lépés van a hitetlenségig: vajon valóban az-e?
Tudjuk, hogy Tamási többször is átdolgozta a darabot. Mi lehet az oka annak, hogy ezt
az egészen nyílvánvaló dramaturgiai aránytévesztést mégsem sikerült eltüntetnie?
A válasz a darab alapkoncepciójában rejlik. A nép korrumpálhatatlanságának
gondolatához Tamási görcsösen ragaszkodott, noha maga sem hitt, nem is hihetett szilárdan benne. Érezte, hogy a
nép – legalábbis átmenetileg – megrontható. Ez a meggyőződés sugárzik az öreg
kocsmáros, Sáska alakjából is, aki kezdetben még határozottan biztatja Jeromost:
“Mindent lehet, amit akarsz.” Rokonszenves vonásain, bölcsességén, humorán túl szavainak
súlyát növeli, hogy a népet is kitűnően kell ismernie, hiszen benne, belőle él. Ha
Tamási hőseire hallgatna, s engedné – időlegesen! – megvesztegetni a falut, akkor,
bár Bajnának kétségtelenül sokkal nehezebb dolga lenne, győzelme meggyőzővé, harca drámaivá
növekedhetne. Tamási azonban annyira közel érzi magához Bajnát, hogy esetleges
vereségének gondolatát sem képes elfogadni.
A “Tamási dramaturgia” hívei a fenti gondolatmenettel ismét csak azt az érvet
szegezhetik szembe, hogy Tamási drámái a hagyományos konfliktusos dráma kritériumrendszere szerint elemezhetetlenek, hiszen az,
amivel szerzőjük kísérletezik, éppen a szakrális színház konvenciórendszerének megújítása.
Ez az érv első látásra tényleg megfontolandónak látszik, hiszen Tamási teljes
drámai világa a mitikus-szakrális világkép közvetlen örökösének tekinthető
népi kultúra motívumkincsére, nyelvi fordulataira, világlátásra épül. A népi
játéknak az a típusa, melyet Tamási megteremt, az emberi lét nagy konfliktusait a humor, a tréfa, a
tragédiát is derűbe oldó népi bölcsesség révén békíti össze. S a szakrális
dráma ugyanezt (vagy majdnem ugyanezt) tette. A görög tragédiaírók trilógiáit
mindig szatírjáték zárta, mely a tragikus konfliktus katarzisban való feloldódását, a humor eszközeivel teljesítette ki. És (hogy csak a modern
dráma legnagyobb alakját említsük) Shakespeare tragédiáinak is fontos eleme a humor.
Az analógia azonban, ha a klasszikus dráma hatásmechanizmusait alaposabban
megvizsgáljuk, aligha tartható fenn. A görög szakrális dráma, amint azt a
pszichoanalitikus Thorwald Dethlefsen Oidipusz,
a talány megfejtője című művében bizonyítja, három központi témára
összpontosít.
“Az első
téma az emberi lét konfliktusos volta, annak elkerülhetetlensége, hogy cselekvő emberként vétkessé váljunk...
A második téma
megmutatja, hogy az emberi lét mindig kudarcra van ítélve, mert végső soron az én
mindennemű kibontakoztatása hübrisz, és kivívja az én bukását.
A harmadik téma az örökkévalóra – vagy ahogyan a görögök mondanák: a halhatatlanra – irányítja a
figyelmet. Az ember olyan isteni rendbe ágyazódik be, amely csak akkor válhat számára
érzékelhetővé, ha feláldozza énje kibontakoztatásába vetett hitét, és elfogadja
saját bukását.”6 (Kiemelések tőlem – B.B.)
A tragédia feladata ennek megfelelően a vallási, kultikus és gyógyító erő
érvényre juttatása. A szakrális dráma a beavatási szertartás funkcióját is
betölti. Központi szereplői olyan emberek (Hősök és Királyok), akik az emberlét
feladatainak áldozzák magukat, akik úgy döntöttek, hogy az individuáció
útját járják, és ezért készek arra, hogy elviseljék az igazságot.
Martin Lings Shakespeare titka című
írásában ugyanezt Shakespeare drámáiról is bizonyítja. Érvei nemcsak arról
győznek meg, hogy legmélyebb lényegét tekintve a Shakespeare-i színház is szakrális
színház, de arról is, hogy e drámák fő funkciója szintén a beavatással analóg:
Shakespeare az üdvözülés útjával szemben, mely a középkorban a laikusok nagy
részének Istenhez vezető útja volt, a megszentelődés (főként a szerzetesrendek és testvériségek által
preferált) szellemi útját járja. “... a vallás legegyetemesebb arculatára
koncentrál. Inkább az embernek a Gondviselés felé irányuló korrekt lelki
attitűdjével foglalkozik, mintsem valamilyen partikuláris kultusszal... Bizonyos érettség elérése után, műről
műre az emberi tökéletesség keresését folytatja, és összességében minden műve
(a részletek csodálatos változatosságán túl) újra és újra ugyanazt az üzenetet
emeli ki (...) Shakespeare-t életének legalább utolsó tizenöt
évében ugyanaz a kérdés foglalkoztatta, mint Dantét.”7
A szakrális dráma (azaz a
tulajdonképpeni dráma) és konfliktus fogalmának szétválasztása tehát, mely a
magyar irodalomtudományban Bécsy Tamás munkásságához kötődik, elméleti
szempontból erősen kérdésesnek látszik. Bécsy három drámatípust állapít meg: a
konfliktusokat, mely a szereplők közti úgymond tett-váltás-sorozatban realizálódik,
a kétszinteset, mely két világszint szembenállásán alapul és a középpontosat,
mely egy passzív centrum és környezete szembenállására épül.
Ez a felosztás azonban rigorózus érveléssel aligha tartható fenn.8
A konfliktusos dráma fogalma a nagy drámára értelmezve éppen olyan tautológia, mint
a költői líra, vagy az epikus elbeszélés. A konfliktus a dráma sine qua non-ja, a konfliktusból, amint azt Peter Szondi bizonyítja9, a dráma minden fontos sajátossága: abszolút jellege,
dialogikus volta, jelenidejűsége levezethető. Annak, amit Bécsy kétszintes, vagy
középpontos drámának nevez, nem is a konfliktusmentesség a fő jellemzője. E
drámák konfliktusa csupán megnyilvánulási formáiban különbözik az általa
konfliktusosnak nevezett drámákétól. A konfliktus a nagy dráma esetében is ritkán
realizálódik a szó közvetlen értelmében vett tett-váltás-sorozatként. Az
összeütközés
legtöbbször itt is eltérő tér és időszinteken zajló (s mind közvetlenebbé
váló) akciók és reakciók kontrasztjaként érlelődik, s csupán a csúcsjelenetben
válik közvetlen összecsapássá (kollízióvá).
A Bécsy által kétszintesnek nevezett drámák (melyek prototípusa a misztériumjáték) olyan parabolák, amelyek
konfliktusa következetesen végigvitt kontrasztként, azaz közvetett formában
realizálódik. Kontraszton természetesen olyan szembenállást értünk, mely drámai
erőktől terhes, de melynek keretében a hősök cselekedetei – a közvetlen összecsapáson alapuló
drámák hőseinek cselekedeteitől eltérően – csupán közvetve, a szituáció
közvetítésével konfrontálódnak.10
A konfliktus megnyilvánulási formáinak dinamikája történetileg a szemben-álló
erőknek a klasszikus (külső) konfliktus ellehetetlenüléséből következő
interiorizációja, az emberi belsőbe való visszavonulása (belső konfliktus), majd a
belső konfliktus ellehetetlenülését követően a konfliktuális tudattartalmak
jelképes objektivációja (absztrakt konfliktus) révén írható le. Ez a séma, mely az ellentétek hátterében
sejlő egység fokozatos elvesztésének, a valósághoz való viszony elvonttá
válásának folyamatából vezethető le, az abszurd drámával záruló drámafejlődés
koherens leírására teremt lehetőséget, s a dráma és a többi műfajcsoport közti – természetesen rugalmas
és átjárható – határsávot is automatikusan kijelöli.11
Az úgynevezett kétszintes dráma minden esetben parabola.
A Bécsy által középpontosnak nevezett drámatípus azonban már a drámaiság teljes
félreértése gyanánt megszülető
féloldalas (tehát pszeudo-) konfliktus szimptómája, s így e drámának a drámai
műfajcsoportba való besorolása is erősen problematikus, a dráma definíciójának
parttalanná tágítását eredményezné.
A konfliktusos és a szakrális dráma szembeállítása tehát ezen az alapon sem indokolható.
Az is evidens, hogy Tamási drámái a Dethlefsen-i kritériumok alapján – a felszíni
hasonlóságok dacára sem – tekinthetőek szakrális drámáknak, hiszen e drámák
legjellemzőbb vonásainak vannak híjával. (A magyar irodalom két drámai remekműve a Csongor
és Tünde és Az ember tragédiája viszont szigorú értelemben is szakrális drámáknak minősülnének.)
Bajna Tamási-felfogásában az önmagába zárt, harmonikus, befejezett, mintegy mítoszi
distanciával szemlélt12 közösség (az idealizált
székelység-kép) megtestesülése. A Tündöklő
Jeromos-ban tehát nem a (mítoszi időket megelőző) primordiális egység
összetevői kerülnek szembe egymással, hanem maga az “egység” (Bajna) és az
egyeduralomra törő részlegesség (Jeromos). És mert az eredendő székely világkép
egysége Tamási számára sértetlen és sérthetetlen, a részlegesség (“a bomlasztó
csíra”) csakis kívülről érkezhet, s csakis valamely más egység széthullása
révén jöhetett létre. A Tamási-drámák konfliktusa – kevés kivételtől (Ősvigasztalás, Énekes madár, Csalóka szivárvány) eltekintve – nem magából a
drámai világból bontakozik ki, hanem a drámai világ központi értékeihez
viszonyítva heterogén értékkomponensek “illetéktelen behatolásának”
következménye. S igaz ez akkor is, ha egy adott helyzetben (a Vitéz lélek-ben például) a “bomlasztó csírák” látszanak
felülkerekedni.
Tamási világlátása inkább antagonisztikus, semmint drámai. Ez az állítás azonban
újabb elméleti kitérőt is szükségessé tesz.
A görög dráma ellentmondásai evidensen komplementer jellegűek. A katarzisban a hősök bukását előidéző
ellentmondások békülnek össze, jelennek meg egyazon egység egymást feltételező
aspektusaiként.
A keresztény látásmód azonban alapjaiban antagonisztikus. (Ami nem jelenti azt,
hogy a keresztény mitológia
mélyrétegeiben is ne lappangana ott a komplementaritás lehetősége, sőt, hogy a
világkép maga is ne alapulna egymást kiegészítő, ún. rendszerképző
ellentmondásokon is). A keresztény erkölcs a világ dolgait a jó és a rossz
kettősségében látja és láttatja. A keresztény ember számára a rossz elfogadhatatlan, a
jó a legfőbb ideál. A hívő embernek, ha a Jó (az Isten) nevében cselekszik,
jogában áll, sőt kötelessége irgalmatlanul legázolni a Gonoszt. Ez a világlátás
alapvetően drámaiatlan, mert csupán a szembenálló erők és hatalmak egyikét ismerheti el
jogosultnak: a jót. A rossznak nincs morális jogosultsága a teremtett világban,
egyfajta (meglehetősen tisztázatlan) “helye” van csupán. A rossz nem a Jó
kiegészítője, az Univerzum szükséges része (“élesztője”, ahogyan Madách nevezi), hanem abszolút ellentéte. A
kereszténység, ha elismeri is a rosszat, mint Isten művének szükséges részét,
szerepét, csupán a Jó megalapozására korlátozza. A rossz, a szenvedés az a véső,
mellyel Isten tökéletesekké farag bennünket. Az Egység magának a Jónak az ősállapota: az Éden maga
a rossz-mentes világ. A rossz, a bűn nem szerves, szükségszerű kelléke a világnak,
az isteni műbe az emberi szabad akarat és nem a teremtés aktusa hozza be. Ha az ember
visszatér Istenhez a Rossz száműzhető a világból, megvalósulhat a földi Paradicsom.
A tökéletesség és a Jóság fogalmainak keresztény társítása azonban nem oldható
meg ellentmondásmentesen. Az a tény, hogy az Isten (a tökéletesség) számára a Jó
és a Rossz nem egyenértékű, magát az Istent is egyoldalúvá (tehát mégiscsak tökéletlenné) teszi.
A teremtett világ Istene fölött és előtt következésként léteznie kellett egy
teljesebb és tökéletesebb Istenségnek. Ez az Istenség, a Tökéletes Semmi, az
archaikus kultúrák számára még létezett, s a modern ember
számára mintha épp manapság kezdene ismét életre kelni.
A természet és az emberi világ ebben a világképben (akárcsak a modern fizika most
körvonalazódó egységes világképében) azért létezik, mert tökéletlen. Csak
azért nem omlik össze, mert az ellentétes
pricípium (fizikai szakszóval: az antianyag) kivált belőle, de nem vált el tőle és
mert a rosszat is anélkül sikerül távol tartanunk tőle, hogy valaha is
megsemmisíthetnők. A létező Univerzum az anyag és antianyag, a jó és a rossz
kölcsönhatása révén létezik, valahogy úgy, ahogyan az atom is ellentétes princípiumok, a negatív
és a pozitív töltés vonzása és a forgómozgásból eredető “taszítás”
egyensúlya révén maradhat fenn. Az Egységnek (az ontológiai értelemben vett
Tökéletességnek) az anyagot és az antianyagot, a Jót és a Rosszat egyenértékű és
egymást érvénytelenítő (fizikai szakszóval: anihiláló) komponensekként kell
magában foglalnia.13
A teremtett világ szintjéről értelmezve a természet és az emberi világ drámaiatlan
(ezért nincs keresztény dráma), csak a mélyebb (teremtés előtti) szintről
értelmezve válhat drámaivá. Ebből a nézőpontból a jó is tökéletlen, akárcsak a
rossz. A tökéletesség a kettő egysége, a Semmi, s a
teremtett világban ez az állapot a jó és a rossz közötti egyensúly folyamatos keresésében, csakis az arany középutat járva
közelíthető meg. (A természet számára más út nem is létezik.) Ez a középút
azonban csupán a bűn, a rossz és az erény, a jó határainak kitapogatása révén
lelhető meg. A tragikus hősök ennek a keresésnek a tragikus hősei, ők azok, akik életük kockáztatása árán
felkutatják és felmutatják számunkra az emberi létezés határait, az emberi
tapasztalás csúcsait és mélységeit, s ezzel a középutat is bemérhetővé teszik.
A görög vagy a Shakespeare-i drámában a hős bukása soha nem a rossz megsemmisülését és a jó győzelmét
jelenti. Jó és a rossz fogalmainak e drámára vonatkoztatva nincs is értelmük. A
görög dráma hübrisze az egyoldalúság és nem a jó vagy a rossz képviselete.
Antigoné például mai fogalmaink szerint a jót (a testvéri
szeretetet, az önzetlenséget, a hagyományhoz való ragaszkodást) feszíti túl. Ahogyan végső fokon Kreon is a jót, a – modern
szóval – hazaszeretetnek nevezhető polgári értékek körét abszolutizálja.
A görög dráma mindig a világrend harmóniáját veszélyeztető részlegesség, a hübriszbe tévedt Én bukását
ábrázolja, ami egyben a primordiális egység közelébe (végső fokon az arany
középútra) való visszatérés is. S ugyanez jellemző – más aspektusból – a
népmese hősének diadalára is, erre a diadalra is csak az önmegtagadás, az Én korlátain való felülemelkedés révén
van lehetőség. A mesehős sem föltétlenül azért győzedelmeskedik, mert jó, hanem
azért mert képes egységben látni a világot, mások szenvedését megérteni, magára
venni, stb. Ha ez sikerül, a jó és a rossz, a szép és csúnya kontrasztjára alapozott dualista
szemléletmód változik meg, a visszataszító béka ismét szépséges
királykisasszonnyá, a gonosz boszorkány jóságos öregasszonnyá alakul. A mesehős
győzelmének feltétele tehát az énközpontú (s így szükségszerűen egyoldalú) szemléletmód radikális átalakulása, a másság elfogadása, az
én korlátain való felülemelkedés.
Hogy Shakespeare drámáinak sem a jó és a rossz, hanem az individualizmus (egészen
pontosan a racionalizmus) és a misztikus középkori világkép konfliktusa a központi
témája, szintén evidens. A hübrisz kategóriájával a Shakes-peare-i drámák
lényege is leírható. Shakespeare világlátása (épp mert a racionális és a
misztikus egységén alapul) korántsem antagonisztikus (ahogyan a magyar Ember tragédiájá-é
sem az).
Az a keresztény világkép, mely Tamási világlátását a legmélyebb rétegekig
áthatja, s a népi kultúra sajátos Tamási-féle átértelmezését is meglapozza,
alapvetően dráma-ellenes. Tamási friss szemmel fedezi fel a konfliktushelyzeteket, de
rögtön rájuk is vetíti féloldalas, antagonisztikus színezetű világszemléletét, s ezzel
nemcsak tompítja, hanem gyakran föl is oldja a drámai helyzetet. Nem képes elfogadni
olyan szituációt, melyben a szembenálló hősök cselekedetei – eltérő
nézőpontokból bár – egyformán jogosultak lennének. Nála
csak a pozitív oldal lehet jogosult.
A Vitéz lélek-ben a székelység
pozitívumait megtestesítő példaember a drámai cselekmény középpontjába kerül.
És valóságos drámai helyzetbe! Az indítás tragédiát ígér, hisz az adott
helyzetben a szamarat (a Megváltó állatát) misztikus jelképpé emelő,
technikaellenes Balla Péter minden kétséget kizáróan anakronisztikus (de az adott
világkép valóságos értékeit képviselő) figura, s mint ilyen, csak tragikus hős
lehet. Tamási azonban Ballában látja az egyetlen valóban morális alternatívát.
Ballának tehát – nemcsak erkölcsileg (az erkölcsi diadal kezdettől az övé), hanem
de facto is – győzedelmeskednie kell. Ezt azonban a
konfliktus kiélezése, a tragikus egyoldalúság következetes végigvitele Tamási valóságérzéke szerint is lehetetlenné tenné.
Balla személyisége kapcsán a szakrális dráma kulcsfogalma, az ún. individuáció
föl sem merülhet. A dráma világában egyetlen pillanatra sem válhat kérdésessé,
kinek van igaza. Balla igazsága annyira egyértelmű és kétségtelen, a vele szembenálló erőknek annyira
nincs morális létjogosultságuk, hogy igazságának győzelméért sem kényszerül a
bűn (az egyoldalúság, a hübrisz) vállalására. (Merőben individualista
reagálásmódját, világmegváltó attitűdjét Tamási nem növeli
hübrisszé.) Nem válik vétkessé (1), így
aztán el sem bukhat (2). S így nincs is, mit elfogadnia (3). Alakjának
“fejlődése” a szakrális dráma egyetlen kritériumát sem elégíti ki. (A
számozás az idézetbeli felsorolást követi.)
Ezekben a Tamási-darabokban kezdődik a magyar drámának az az örökletes betegsége,
hogy a konfliktusban nem azonos természetű erőket ütköztet. Balla
civilizációellenes harcának akkor lenne tétje, ha a hős által képviselt
morális-szellemi-metafizikai értékekkel a modernitás hasonló jellegű, tehát
morális-szellemi-metafizikai értékeket állíthatna szembe. A civilizáció azonban –
Tamási véleménye szerint – ezeknek az értékeknek nincs birtokában. (Hogy ez az
ítélet helyes vagy helytelen, bonyolult kérdés, az idő mindenesetre sok
vonatkozásban Tamásit
látszik igazolni.)
A modernitás “értékhiányos” volta ellenére mégis óriási hatalom.
Materiális-műszaki-pénzügyi kényszerei a tradicionális faluközösséget
összeroppanással, az autochton értékeket az elnyeléssel-felőrléssel fenyegetik.
Egyik oldalon tehát a morális-szellemi-metafizikai értékrend
áll, a másikon a materiális-pénzügyi. Balla az utóbbi szempontból minden kétséget
kizáróan kudarcra van ítélve, a gazdaság törvényei nemcsak a tréfát nem ismerik,
de az erkölcsöt sem. Erkölcsi szempontból viszont Balla magasabbrendűségéhez nem férhet kétség.
S mivel (a népmesei indíttatású) Tamásinak nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a
szellemi és a materiális értékek konfliktusából csakis a szellem kerülhet ki
győztesen, valóságos drámai “összecsapás”-ra csak tragikus végkifejlet esetén lenne lehetőség, sőt
még ekkor sem, hiszen a halál által diadalmaskodó erkölcs nemcsak tragikus, de a maga
– soha nem igazán ártatlan – naivitásában mindig komikus is kissé. Tamási
annyival bölcsebb utódainál, Németh Lászlónál, Sütőnél, sőt bizonyos értelemben Székely
Jánosnál is, hogy a morális értékek halál általi diadalának illúzióját (még)
nem veszi készpénznek. Tudja: az erkölcs csak akkor győzedelmeskedhet, ha (akár
csodával határos módon is) a valóságban győzedelmeskedik. A
népmese (vagy a megváltás-mítosz) naivitása azért ártatlan naivitás, mert a
csodába vetett tényleges és megfellebbezhetetlen hiten alapul. (Ezt a hitet azonban
számunkra, modern emberek számára, s természetesen Tamási számára is, a modern
tudomány megfellebbezhetetlen tekintélye
végzetesen aláásta.)
Tamási kénytelen tehát a konfliktus felvázolása után egy másik, a Boróka
ébresztette szerelem és a halott lány apjának tett ígéret ellentétére alapozott
dilemmahelyzetet kreálni, mely lehetőséget teremt számára, hogy a romantikus fordulatok során át
előkészített happy end-ig a színpadi feszültség érzékelhető csökkenése nélkül
függessze fel az alapkonfliktust.
Ez azonban a piece bien faite technikája, ahol a konfliktust a konfliktus látszata, a
cselekményt a fordulattechnika, a feszültséget a várakozás
felcsigázása, a rejtélyt a rejtvény, a misztikát a misztifikáció, a dialógust a
szójáték, azaz a tényleges drámai hatásmechanizmusokat a dráma formálissá vált
hatáselemei helyettesítik. A vitéz lélek feszültsége sem a drámai összeütközés tétjéből, a Balla és a
falu közti összecsapás következményeinek súlyából, a konfliktus metafizikai
horizontjának tágasságából, hanem a szerelmi történet köré csomózott fordulatok
jobbára drámatechnikai jellegű, az alapkonfliktussal csak lazán összefüggő kontrasztelemeiből fakad.
A piece bien faite technikája alapvetően konfliktusos technika, csakhogy ez a drámatípus a konfliktus, s az
abból fakadó drámai feszültséget művi eszközökkel igyekszik fenntartani.
Drámaelméleti műszóval ezeknek a drámáknak a konfliktusa formális, elvont,
felületi.
Ezt a technikát természetesen Tamási sem tudatosan vállalja, nem vállalhatja, hiszen
éppen e technika (s az ezt működtető népszínmű) ellenében akarja létrehozni a
saját metafizikus, mitikus-szürrealista színházát. A bien faite
technika “olcsó” színpadi fogásaitól öntudatosan elhatárolódik. De gyakran még
ez az elhatárolódás is a misztifikációt szolgálja.
Az Ördögölő Józsiás című
mesejátékban még a drámai feszültség csúcspontján sincs lelke, ha csak látszat
szerint is, halálba küldeni Józsiást. Villikó és Idilló egyik párbeszédében már
eleve fölkészíti a nézőt a szorult helyzetben alkalmazandó furfangra. A férjét
halottnak tudó Jázmina sem veszi komolyan a számára pedig egyértelmű helyzetet:
“... él a törvény,
hogy aki tiszta és ártatlan, azt nem győzheti le a gonosz” – fogalmazza meg
hitvallását (mely egyben a Tamásié is). Márpedi Józsiás nem csupán tiszta és
ártatlan, de még csak naivnak sem tekinthető. Egyszóval tökéletes. Józsiás
alakjának és Jázmina tételének összeházasítása pedig csakis
a drámaiság teljes lehetetlenségét eredményezheti.
A példa-ember azonban nem mindig oka a konfliktusteremtés zavarainak, sokszor pusztán
következménye. A Hegyi patak alapkonfliktusa (a test és a lélek két megszállottjának összecsapása) csak lazán kapcsolódik a
tulajdonképpeni cselekményhez. S bár a két főhős indítékai a dráma végére
nagyjából körvonalzódnak (a vándordoktort a környezete fölötti uralomvágy, a
szerzetest valaminő közlebbről meg nem határozott lelki trauma teszi a test illetve a lélek fanatikusává), a
fiatalokért folytatott lázas küzdelmüket – azaz a tulajdonképpeni cselekményt –
elveik merőben külsődleges (s ezért személyes sorsuk alakulására komolyabb
következményekkel nem is járó) érvényesítésén kívül semmi kézzelfogható ok vagy cél nem indokolja.
Elveik és érveik ráadásul annyira életidegenek, hogy a fiatalok valóságos
megnyerésére nem is lehet semmi esélyük. S mivel a konfliktus nem a jellemekből és a
cselekményből nő ki, a cselekményben nem is oldható fel. Ezért van szüksége Tamásinak a
példaemberre, Gidróra, akinek mintegy “szájába adhatja” a deus ex machinát.
Bajna, Balla, Józsiás, Gidró alapvetően drámaiatlan alakok. Úgynevezett
nagyformátumú hősök, sors, drámai helyzet és főként – drámai vétség nélkül. Ez a hős-típus, bár
drámák központi alakjává válik, soha nem kerülhet válságba, mert abszolút tökéletes. E
rendkívül súlyosnak szánt (s a drámán belüli viszonyrendszerben elfoglalt
pozíciójuk – az őket övező tisztelet és csodálat – által még föl is
erősített) tökéletesség azonban drámailag elkerülhetetlenül súlytalanná,
hiteltelenné válik.
Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést, mi az oka annak, hogy bár Magdó és Móka
ugyanolyan közel állnak Tamási szívéhez, mint Gidró és társai, az Énekes madár mégis dramaturgiai remeklés? A magyarázatot ezúttal is
az eszmei vonatkozásokban kell keresnünk. Az Énekes madár homogén közegben, egyfajta idő feletti, mitikus
világban játszódik, melyből hiányzik a Tamási objektivitását máskor megzavaró
“idegen elem”. A konfliktus kiindulási pontját sem társadalmi, sem örök emberi
ellentmondások (szépség-rútság, öregség-fiatalság, irigység-önzetlenség)
képezik. S bár e játék pozitív hősei Bajnához és társaihoz hasonlóan szintén
elvont eszmék megtestesülései, mégis mindvégig a gyengébbek, a
kiszolgáltatottak, az igazságukért pillanatnyi
megalkuvásra kényszerülők szerepét játsszák, s csupán a szerelem csodája
emelheti őket a “varjak” ellenlábasaivá. A konfliktusban egymásnak feszülő erők
is azonos természetűek, a tradicionális paraszti társadalmak
egyénellenes közösségi erkölcse és az önérvényesítésre alapozott individualista
erkölcs ütköznek meg itt. (A konfliktus alapszerkezetében a Romeo és Júlia
konfliktusával azonos.) Dramaturgiailag nemcsak a fiatalok, hanem a “varjak” magatartása is motivált. A játéknak tétje van, s
különös módon maga a csoda is inkább hitelesíti, semmint gyengítené a konfliktust.
Így aztán a feleselő-tréfás, de mindig helyzetbe ágyazott replikák, a bien faite
fordulattechnika, a szerkezet arányai jól illeszkednek a népmese valóságos tragikumszerkezetét
reprodukáló drámai anyag belső logikájához, a helyzetek dramaturgiai
követelményeihez. A drámai nyelv góbés fordulatai itt a színpadi replika
követelményei szerint szervesülnek az adott drámai helyzet adekvát
nyelvi formájává.
Figyelemre méltó azonban, hogy Tamási ebben a drámájában voltaképpen azt az
individualizmust juttatja diadalra, mely az ideálisnak tartott és ábrázolt zárt
falusi közösség széthullásának történelmi folyamatát voltaképpen elindította.
Későbbi drámáiban a közösség és az
egyén kapcsolata mindinkább paradox jelleget ölt. A darabok legindividualistább hősei
azok, akik a kollektivista magatartásformákat képviselik. Tamási székely társadalma
valójában a végletekig individualista egyéniségekből, kistermelőkből épül fel,
ennek ellenére a szerző e társadalmat valamiféle archaikus-mitikus-szerves
közösségként próbálja megjeleníteni. E két látásmód és világnézet
konfliktusa valóságos drámai anyagot, magasabb egységben való összebékülésük
valóságos katarzist
kínál. Ezt a konfliktust azonban Tamási nem hajlandó realitásként elfogadni, sőt a
zárt paraszti közösséget az individualista típusú (modern értelemben vett)
önkiteljesítés ideális (értsd: problémamentes) terrénumaként állítja be.
Azokban az esetekben azonban, amikor (szerencsés véletlenek
összjátékának eredményeként) mégis elfogadja, a valódi drámához is rögtön
közel kerül. Nem véletlen, hogy legjobb drámája (és egyetlen tragédiája) épp az a
Csalóka szivárvány, amelyben a
főhős a paraszti életformát cseréli fel az életidegen
“értelmiségi” léttel. Czintos Bálint tehát, legalábbis Tamási szemében, vétséget követ el. S a bűnös Czintossal szemben Tamásinak már
nincsenek gátlásai. Nem óvakodik valóban tragikus helyzetbe hozni, sőt végül fel is
áldozni. A dráma, bár az őseredeti székely létformát az idegen (városi)
életformával állítja szembe, mégsem válhat az előbbi egyértelmű apológiájává,
mert az első részben a – történet logikája folytán – a paraszti létforma
korlátozottsága, társadalmi rangja, Czintos objektíve motivált kisebbrendűségi érzése is
színpadi akcióban jelenítődik meg. Így már semmi akadálya annak, hogy a darab a
megismerés filozófiai mélységű odüsszeájává válhasson, melyben a realitásoktól
elszakadt, a lét “végső” elveivel terméketlenül viaskodó racionalista tudomány elutasítása, s egy a
közösség elérhető álmaihoz mért, a mindennapokat átalakítani képes tudás
igénye fejeződik ki. (A téma aktualitását ma már aligha kell bizonygatni.) Ez a
dráma a magyar irodalom legértékesebb drámai hagyományát folytatja, a metafizikai töltetű parabolának a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája által is képviselt modellje ismerhető fel benne. S ez
a dráma a szó eredeti értelmében szakrális is.
A kései darabok közül a Boldog nyárfalevél érdemel
említést. Tamásinak ebben is sikerül
elkerülnie a buktatókat, s ismét a témaválasztás jóvoltából. Hisz a hűség és a
hűtlenség körül bonyolódó történet megformálásában nem zavarják
elfogultságok. Hőseit a maguk valóságos árnyaltságában láthatja és láttathatja.
Kaláris állhatatosságában
is esendő, Gellért érzelmeinek tisztasága ellenére is “közönséges férfi”. S
bár Tamási ez esetben sem srófolja maximálisra a feszültséget, a rafinált drámai
fordulatokért (a barátcsuhába öltözött férjet már nem hozza vissza, hogy az – idegen bőrben – csábítsa el
önnön feleségét) a darab finom, s ezúttal hatványozottan is a drámaiság irányába
ható lírája kárpótol, de maga a drámai feszültség is töretlenül érvényesül,
annál is inkább, mivel a dráma az utolsó replikákig nyitott... Az a jelenet pedig, melyben Kláris
szerzetesruhába öltözött férjének gyónja meg asszonyi gyengeségeit, abban a
hitben, hogy az Isten színe előtt kimondott őszinte szó hazahozhatja a férfit sok
éves fogságából, vérbeli drámaíróra vall.
Az Ősvigasztalás előkerülését követően sokan vélték úgy, hogy Tamási
későbbi drámáiban letért a pályája kezdetén ösztönösen is megtalált helyes
útról, s a korabeli színpad feltételrendszeréhez alkalmazkodva, voltaképpen
önmagát veszítette el. Hogy így van-e vagy nem, nehéz lenne eldönteni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az Ősvigasztalás valóban eredeti kezdeményezés és közelebb áll a
balladához, mint a drámához. Csorja Márton nem hős, hanem a balladai tragikum
természetének14 megfelelően áldozat. Ebben a drámában egy korszerűen művelhető drámai
műfaj, a színpadi ballada lehetősége villan fel, valóban kár, hogy a későbbiekben
Tamási a szalondráma és a népi humor összeházasításából próbálja az ún. népi
játék modelljét megalkotni és nem e balladai hagyomány mentén közelít a modern
dráma lehetőségeihez.
Mivel a szemléletbeli korlátok itt sem akadályozzák az építkezésben, s a tragikus
konfliktus is magának a drámai világnak a belső ellentmondásaiból bontakozik ki,
valóban maradandó mű születhet.
A Tamási-drámák dramaturgiai kiérleletlenségének fő okát a fentiekben példa-ember szerepével hoztuk
összefüggésbe. Az azonban, amit a példázatosságról és a példaemberről írtunk,
Tamási prózai műveire, főként regényeire már nem érvényes. Ezekben Tamási
törekvéseit jobbára siker koronázza. Az epikában ugyanis a
példázat esztétikailag is koherens szerkezetté alakítható. Amint azt Lakner Sándor Valóságfogalom, regény és művészetszemlélet
összefüggése Tamási Áronnál című tanulmányában15
megállapítja: “Tamási regényeiben ...
a művészet és a példa strukturális helye ugyanaz: közvetlen kapcsolat kialakítása a hősön keresztül
megmutatkozó egyetemes érvényű világrend és az emberi lét tapasztalati övezete
között... A Tamási regények szemantikai kontextusa és a valóság közötti viszony a
modell szerint
szerveződik. A világépítő elemek erősen transzparens jellegűek, hisz mögöttük
minden esetben felismerhető a gondolati terv. A transzparencia és a jelképi formálás
mindig allegorikus egyértelműségű... A történeti tudat helyett platóni
szerkezetű ahistorikus metafizikai tudatosság alkotja a művek világképének
tengelyét. A hősök a konstruáltnak érzett, s ezért változékony és másodlagos
társadalmi formákkal szemben a lét egységét, a lélek primátusát állítják
szembe... Tamási mindig egyetemes igényű létértelmezésre törekszik, s nem
társadalmi programot kíván adni, ahogy a művészettel és példás élettel hőseinek
is ez a szándéka.”
Tamási regényei egy “létfeledés előtti állapotot” rögzítenek. S ez – a
vállalkozás kisebb-nagyobb problematikusságai dacára is – lehetségesnek tűnik, hiszen a művészet mindig is
valami hasonlóra törekedett (óvatosabban fogalmazva mindig törekedett valami
hasonlóra is). Az olvasót regényei olvastán, még ha komoly kétségei vannak is a
vállalkozás esélyei iránt, mindig megragadja a nagyszerűség élménye (vagy az is). Gyakran van olyan
érzésünk, hogy az ősi éposz hatásmechanizmusai kelnek (vagy legalábbis
kelhetnének) új életre a regények oldalain. Tamási valami olyasvalamivel
kísérletezik, ami evidensen nem lehetetlen. Mintha az emberiség időközben elfeledett, az ember és a kozmosz
megbonthatatlan egységét tételező mitikus tradíciói elevenednének meg írásaiban.
A dráma világa azonban már bomló, meghasonló világ, melyben az egyén és
világegyetem egysége többé nem problémátlan, s így a “példa” a drámai világ megteremtésére önmagában már
alkalmatlan illetve csak annyiban alkalmas, amennyiben az egyoldalúság leleplezésére
és szükségszerű bukásának ábrázolására is alkalmasá tétetik. Már Beöthy
Zsolt felfigyelt rá, hogy az epikai jellem az egyetemes szolgálatában áll, azt fejezi ki, s juttatja diadalra, míg a tragikai jellem ellenszegülve
az egyetemesnek áldozatául esik és elbukik.16
Tamási drámái azonban ugyanazokat a célokat követik, mint regényei és novellái,
mintha nem venné észre, hogy a két világot, az ősi epika és a
dráma világát szakadék választja el egymástól. A drámai korok az archaikus
világkép egységét már csak annak tagadása révén képesek visszaállítani. A
modernitás már így sem. A tagadásra Tamási is képtelen, mert hiányzik már mögüle
az archaikus kultúrák emberének – még
kétely nélküli – bizonyossága. Az ő kozmikus világképe esztétikai produktum
csupán, már eredeti közegében, a szülőföl-dön sem élő, az emberi létezés
mindennapjait átható valóság. Ezt a világképet már egy primitívségig
egyszerűsített, ésszerű
és tapasztalati világmodell, a modern kor empirikus-racionalista világképe ellenében
kell megfogalmaznia. Ez a nyomasztóan egyoldalú alaphelyzet drámai erőfeszítéseit a
szó görög értelmében teszi tragikussá, azaz heroikusan egyoldalúvá.
A drámák felemásságának fő oka ebben a
tragikus egyoldalúságban és merevségben leledzik. A drámák virtuális konfliktusai
– ha mai színpadra foglamazhatóak – csupán a modern dráma (az abszurd, a lírai
vagy epikus színház) elvont, metafizikai, parabolikus konfliktusainak mintájára értelmezve fogalmazhatóak színpadra.
Ennek ez idő szerint legfőbb akadálya, a székely couleur localhoz (mint e drámák
feltételezett gondolati sine qua non-jához) való görcsös ragaszkodás. Ahhoz, hogy az
egyetemességbe emeljük őket, a darabokat – közvetlen és átvitt értelemben
egyaránt – el kell oldani a “székely” miliőtől. Amelyik darab ezt nem bírja ki,
azzal aligha van mit kezdeni. Tamási drámáit, úgy vélem, csupán a modernista
átértelmezés menthetné meg. A formabontásra maga Tamási is tudatosan törekedett, az ilyen
átértelmezéshez tehát a rendezés magukban a drámákban (és az életműben) nagy
számú fogódzóra is találhat. (Az átértelmezés egyik modellje éppenséggel a Rendes feltámadás szürrealizmusa is lehetne.)
Erre sajnos Tompa Miklós – a kritika
által gyakran felmagasztalt – produkciói sem vállalkoztak. Különös dolog, hogy
Shakespeare-t rendezőink kényük-kedvük szerint alakítják, anakronizmusokkal
zsúfolják tele, tönkrehúzzák, átszerkesztik és átértelmezik, Tamásit azonban,
egyetlen szó módosítás
nélkül székely ruhában, székelyes szájtartással, “székelyszagúan” viszik
színre, ha színre viszik. Pedig Tamásiban is főként ahhoz kéne ragaszkodnunk, amit
maradandónak, azaz drámainak-aktuálisnak és nem ahhoz, amit “tamásiároni”-nak
érzünk (főként mert egyáltalán nem biztos, hogy az a valóban
“tamásiároni”, amit a tradíció annak kiáltott ki).
2.
Hogy a Tamási-drámák modernista olvasata lehetséges, azt a Sepsiszentgyörgyi
Színház legutóbbi Vitéz lélek
-előadása
is bizonyíthatja.
A Vitéz lélek, amint az előző részben is utaltunk rá, első látásra
megdöbbentően korszerűtlen, misztikus zagyvaság, átgondolatlan eszmék és
attitűdök halmaza. A dráma egyik alapmotívuma, a szamár és a cséplőgép
szembeállítása a “józan” ész számára valóságos aberráció. Olyan, mintha valaki ma – a számítógép és az internet korában – a kártyavetést
és a lármafát ajánlaná nekünk, hogy mihamarabb felzárkózzunk Európához.
Mindez azonban korántsem véletlen. Tamási írásai éppen az ellen a “józan” ész
ellen irányulnak, amely Európát és Magyarországot
az első (majd a második világháború iszonyatába sodorta, s ez idő szerint épp a
környezeti katasztrófa perspektíváját nyitja meg előttünk. Ezt az empirikus
“racionalizmust” a posztmodern is maradéktalanul elfogadja, sőt azzal, hogy a
világegész egységének
metafizikai hipotézisét elutasítja, azaz az Egész ontológiai státusát a Résznek
utalja át, valójában ki is teljesíti. Azt, aki ennek a világlátásnak elemi
evidenciaként kezelt alaptételét (csak “az van, ami tapintható, mérhető,
modellálható”) elutasítja,
az aligha várhat ingerült legyintésnél egyebet.
Tamási igazságai azonban ennél a felületes ideológiánál mélyebb fekvésűek. A
dráma (és főként a drámát megelőző novella, a Himnusz egy
szamárral) főhőse egy iszonyatos
tömegmészárlás és nem kevésbé iszonyatos fogság évei után érkezik haza
falujába, ahol döbbenten tapasztalja, hogy a világháború semmit sem változtatott
honfitársain, minden ott folytatódik, ahol a világkatasztrófa előtt abbamaradt, az
emberek úgy élnek, mintha mi sem történt volna. Az modernitás,
melynek a fronton az igazi arcát pillanthatta meg, hiszen – mint a darab egyik
replikájában maga mondja – éveken át gépek (és nem is akármilyenek) között élt
(ne feledjük: a haditechnika minden kor technikájának abszolút csúcsát is jelenti),
iszonyattal tölti el. Nem kér belőle
többé. Szeretne mindent valóban elölről kezdeni. A legalapvetőbb eszméknél, a
keresztény kultúra legelemibb motívumainál: a szamár szimbólumánál, az Istenbe, a
lélek halhatatlanságába, a lét mélyebb értelmébe vetett hitnél.
A szamár ebben a gondolatrendszerben ugyanolyan szimbólum, mint a keresztény rítusban
a kenyér és a bor (mindkettő megjelenik a darabban is), a cséplőgép sem valóságos
gépezetként, hanem a lélektelen, emberellenes technika jelképe gyanánt (lenne) értelmezendő.
A darab sorsa azon múlik tehát, hogy a szerzőnek sikerül-e ezeket a motívumokat
valóságos jelképpé átlényegíteni, olyan drámai helyzetet teremteni, melyben a
szamár és a cséplőgép a borral és a kenyérrel egyenértékű – (nyersen érzéki
valóságosságuk dacára is tiszta – szimbólumokká nemesednek. Tamásinak
ez legfeljebb részben sikerül. De a
darab szövegében és dramaturgiájában a siker lehetősége a kudarc dacára is jól
kivehetően benne lappang. Csupán szem kell hozzá, mely felfedezi és fantázia, mely
kimunkálja.
Bocsárdi László mindkettővel rendelkezik.
Először is a darab hátterében lappangó valóságos (azaz Tamási által bizonyíthatóan odagondolt) drámai
szituációt fedezi fel és teremti meg. A darab a háborúba induló bakák
katonaképekről élővé varázsolt, de a fényképbeállításokat stílusosan őrző,
erősen ritualizált játéksorával indul. A bajtársak holtan maradnak a csatatéren, de
az előadás minden jelenetében közvetve vagy közvetlenül továbbra is jelen lesznek,
sőt időről-időre maguk is passzív részeseivé válnak a cselekménynek. Falfehér arcuk, kisérteties
mozgásuk hatásosan állítja be azt a pólust, melyhez viszonyítva a főhős
(Tamásinál még túlfeszítettnek tűnő) lelkiállapota értelmezhetővé, szavai és
cselekedetei maguktól értetődőekké válhatnak.
Bocsárdi a
színpadképeit is a helyzetteremtés szolgálatába állítja. Az első felvonás
játékterét, egy már-már járhatatlan lejtő uralja, melyet rézsút korlát szel át,
a szereplők ebbe a korlátba kapaszkodva csoszognak le rajta, illetve kapaszkodnak fel
rá. A kívülről érkezők
valahonnan a mélyből egy csapóajtón át másznak ki a lejtőre, illetve ereszkednek
vissza a hétköznapi realitásuk Mélyébe. A lejtő voltaképpen a kizökkent drámai
idő vizuális pandanja, a térben is felbillent valóság, a természetellenes,
önmagából kifordult
létezés szimbóluma.
A lent és a fent kategóriái az előadás egész belső világát szigorú rendbe
szervezik. Az első felvonás Balla Pétere még maga is Lent van, bár a darab
mellékszereplőinek a lejtőre kell fölkapaszkodniuk, hogy leereszkedhessenek hozzá. Balla Pétert csak Fentről, a
magasabb szellemi szférák felől lehet (egyáltalán) megközelíteni. A harmadik
felvonásban azonban az – önnön szigorú morális-szellemi mércéivel mérve is
beérett – főhőst még mindig a lejtőn találjuk, bár az időközben már virágba borult, s inkább emlékeztet
egy erdei domboldalra, semmint valaminő alvilági feljáratra, hogy aztán a boldog
befejezésben a virágos lejtő az újonnan épült ház verandájának mennyezeteként (a
hősök belső világának egeként) emelkedjen a magasba.
A megoldás közelről
sem önkényes: a darab belső logikájából fakad. A női főszereplők hierarchiáját
is a lent és a fent szimbolikus értékvilága állítja be.
A halott lány a csillagokban él.
Panna, a (nem véletlenül!) jó eszű, az
írás olvasás művészetét a falusiak közt a legjobban értő, ráadásul gazdag
és nőnek sem utolsó fiatal lány (a modern “racionalizmus” egyfajta torzképe
gyanánt) “Lent”, az anyagban, a leplezetlen érzéki vágyak világában él. A
szamár megkeresése fejében öntudatlan nyersességgel szerelmi szolgáltatásokat kér
Balla Pétertől. Rajta a természet, a virágkoszorú is puszta külső máz, dekoratív
kellék, melyet a végkifejletben el is dob majd magától. Az ő alakja révén Tamási a
szamár szimbólumának kétértelműségét is egyértelművé teszi. Panna a
meg-nem-értettség
fájdalmában gyakran szamárként bődül föl. A Megváltó állatának, az “igazi”
szamárnak a hangját azonban soha nem hallhatjuk, testi mivoltát soha nem láthatjuk,
mert ennek a szamárnak az előadásában nem hangja, alakja, hanem jelentése van. B.
Angi Gabriella ragyogó
ráérzéssel ragadja meg az alaknak ezt a kétértelműségét, az intelligens
debilitást, a lélektelen szenvedélyességet, a dadogó logikát.
Boróka, Balla választottja, a két világ metszéspontjában található: a csillag és
a Föld, a virág és agyag, a lélek és a test egymást átható bonyolultságában és valóságosságában.
A férfiszereplők világára is jól kivehetően egyfajta lent-fent szimmetria jellemző.
Nemcsak a Bocsárdi teremtette halott bakák (Pálffy Tibor, Váta Loránd, Szakács
László, Kocsis T. László), hanem Ambrus (Nemes Levente) is az
erkölcsi-szellemi fentben: a halálban illetve halál közelében élnek.
Kristóf, a gépek szerelmese (Debreczeny Kálmán), a hivatali önérzetében sértett
falusi elöljáróság (Kőmíves Mihály, Tóth J. Tamás), és Lázár, az örökösen
kísértéseivel viaskodó apa a mélyben tévelyegnek. Ők azok, akik Ballában önnön
szellemi morális törekvéseik esküdt ellenségét ismerik fel, s “szamarának”
megsemmisítésére törnek.
Balla Péter, akárcsak Boróka, e két világ metszéspontjában próbálja megvetni a
lábát.
A második felvonás az erdőben, Boróka romlatlan világában játszódik, s ez a
díszletben is kifejeződik. A szín mélységében nyitott, kétoldalt azonban ezt a
képet is a mennyezetig nyúló falak (függőlegesre állított “lejtők”?) zárják
le, melyek már a szó
közvetlen értelmében is járhatatlanok, csak áttörni lehet őket (a mögéjük zárt
Boróka ezt meg is teszi majd). A falak, melyek az apa természetellenes (a lány
szemszögéből incesztusgyanús) érzéseinek és vágyainak fülledt levegőjét
árasztják, markáns
vizuális jegyekkel utalnak is az első felvonás lejtőire.
Az előadás azonban nem csupán a lent és a fent térirányait funkcionálja, hanem az
előteret és a háttért, a jobb és a bal oldalt is.
Boróka világának hátterében a fölkelő napban fürdő erdő és tó áll, a Balla Péterében a halott
bajtársak. Balla Péter az első felvonáson végig a színpad jobb oldalát játssza be,
a gépész, a falusi elöljáróságok a bal oldalon jelennek meg, vagy a bal oldalról
játszanak át a jobb oldalra. A második felvonásban (Boróka világában) a még letisztulatlan, kétségeivel viaskodó
Balla az, aki túlsúlyosan a bal oldalt játssza be, Boróka térfele a közép, vagy a
jobb oldal.
A harmadik felvonásban Balla jelenlétének súlypontja is a középre tevődik át, hogy
aztán a szerelmesek a jobb és a bal, az elöl és a hátul
vonatkozásában is a középen
találjanak végképp egymásra.
S ebben a részben a halott bakák is ismét belépnek a játéktérbe, annak előterében
isszák ki némán, a maguk jelképes borát Ballának és háznépének egész-ségére
(a “halotti” csöndben csupán a kitöltött bor túlvilági gurgulázását
hallhatjuk). A halottak a maguk módján részt vesznek a házavatás ősi
szertartásában, mintegy reintegrálódnak az élet és a halál töretlen
folytonosságaként elgondolt emberi létezésbe. A kizökkent idő és tér helyrebillen, és ezzel beáll a jellegzetes
Tamási Áron-i “idill”.
Ez a térben és időben pontosan rögzített drámai helyzet Balla bibliai szövegeit, a
halott lánnyal kötött frigy “aberrációját”, a szamár és a cséplőgép
kontrasztjának “képtelenségét” is a maga helyére emeli, egy magarendű művészi látomás
szerves elemeiként építi be az előadásba. A “józan” ész számára groteszk
mozzanatok is fontos stilisztikai funkciót kapnak, az idill édeskésségét, a
romantikus fordulatokban bővelkedő történet melodrámai felhangjait ellensúlyozzák.
Az, amit Bocsárdi Tamási darabjával tesz, a legteljesebb értelemben vett rendezői
hűség mintapéldája. A tamási-gondolat értelmezéséhez Bocsárdi azt a stilisztikai
eszköztárt használja föl, amelyet Tamási csak keres, a kor általa ismert magyar és világirodalmi hagyományai alapján
azonban még nem találhat meg, de amelyet azóta a modern drámakultúra már
kialakított.
Az alaphelyzet: a paraszti társadalmakban még kitapintható archaikus létegység és az
újra és újra közösségi őrjöngéssé fajuló szélsőséges individualizmus, az ún.
civilizáció szembeállítása teljességgel a Tamási Ároné. Bocsárdi azonban éles
szemmel figyel föl ennek az ellentétnek az élesedő aktualitására is.
A két világosan vázolt pólus közti erőtérben az előadás szereplői szinte maguktól a helyükre kerülnek. Nincs szükség látványos alakítási
bravúrokra, mind-össze engedniük kell, hogy Tamási ragyogó – a szó legszigorúbb
értelmében színpadi – szövege
magával sodorja őket.
Nikita és Sári (Botka László és Molnár Gizella) remekbeszabott párosa kitűnő
groteszk-humoros ellenpontot kínál Balla Péter (Győri András) illetve Ambrus (Nemes
Levente) szövegeinek biblikus fennköltségéhez, gesztusainak kimért méltóságához.
Egyúttal azonban akárcsak a Kristóf és Rozáli házaspár (Debreczeny Kálmány és Diószegi Imola)
Boróka és Balla Péter párosának beállításához, értékrangjának rögzítéséhez
teremtenek viszonyítási alapot.
A Lázárt alakító Darvas László a természetellenes szenvedéllyel viaskodó apa
szerepében kitűnő, az előadás egésze szempontjából is meghatározó jelentőségű alakítással
gazdagítja az előadást.
Ambrusban Nemes Levente Tamási egyik folyton visszatérő figuráját, a példaembert
jeleníti meg, nagy belső hitelességgel. Azt az embert, akit lánya halála valóban
Balla Péter rokonává tesz, s akiknek egymást segítve kell eljutniuk a halott lány és az élő
Boróka, az ég és föld, a lélek és a test “egyesítéséhez”.
Ez a csoda, minden emberi létezés csodájának alapja, Borókában testesül meg. A
legnagyobb modern drámákra emlékeztető hatású fordulattechnikával.
Az Ambrus-szerű “példaemberek”, mint láttuk, a Tamási drámák legnagyobb
buktatói. Az ő alakjukban dereng fel leginkább Tamási székelység iránti
elfogultsága, az az erősen idilli színezetű székelység-kép, melyet – a novellák
kapcsán – már József
Attila is felemlegetett, s mely a korábbi Tamási-előadások többségének torz
alaphangját megadja. Ambrus ebben az előadásban a maga fontos, de közelről sem
központi helyén marad. Bocsárdi rendezéséből hiányzik minden zavaros miszticizmus,
avítt székelykedés,
minden öncélú couleur local. Az előadás egyfajta – a Tamási életmű legjobb
darabjaiból ismerős – “székely egyetemességben”, valahol a Rendes
feltámadás szürrealizmusának
tőszomszédságában játszódik.
Ez a rendezés igazságot szolgáltat végre Tamási Áronnak. Bocsárdi rendezése
valóságos bizonyítási eljárás, melynek nyomán egyértelműen kiderül, hogy Tamási
drámái, ha nem is mindig remekművek, – minden ellenkező híreszteléssel
ellentétben – kitűnően szerkesztett, gondolatilag következetes, alapvetően drámai alkotások. Amit Tamási
gyakorta elmulaszt megtenni (mert fölöslegesnek tűnik a szemében), az a drámai
szituáció konkrét fölvázolása. Tamási sokat, megengedhetetlenül sokat bíz
nézőjére. Ennek oka az, hogy a benne élő virtuális nézőt (Tamási Áron egyfajta alteregóját) összetéveszti
a reális nézővel. A székelységről szeretne írni nem székely (vagy nem csupán
székely) közönségnek, de ezt úgy teszi meg, mintha egyfajta – példaemberei által
megtestesített – ideális székelységnek írna. Nézetem szerint ez a tény és nem a szakma ismeretének
hiánya magyarázza a helyzetek kimunkálatlanságát, s az ebből fakadó összes egyéb
következményt. A dráma befogadásához, feldolgozásához szükséges alaphelyzet
Tamási feltevése szerint a néző tudatában – annak lelki-szellemi alapállapotaként – már adott.
Ennek a nézőnek a szemével nézve a helyzet minden részletezése túlmagyarázás,
tautológia volna. A baj csak az, hogy Tamási fiktív nézője Tamási korában és
Farkaslakán sem igazán létezett. Ezt a nézőt ugyan-is Tamási alkotta meg. Irodalomtudományi közhely, hogy
a fiktív olvasó-néző, a fiktív szerzőhöz (a szerző másik alteregójához)
hasonlóan mindig a reális szerző alkotása. Ezért van az, hogy hosszabb távon mindig
a műveknek kell létrehozniuk a maguk közönségét. A magyar irodalmi és színházi nyilvánosság
alakulása azonban más irányt vett, a Tamási drámák befogadhatóvá tételének
alapfeltétele ma már annak a fiktív szituációnak a feltárása, ábrázolása,
kimunkálása, melyet Tamási – megírásuk pillanatában – a művek mögé gondolt.
Bocsárdi ezt az
igaz-ságot zseniális intuícióval fedezte fel és gondolta végig.
Próbálkozása természetesen kísérleti jellegű. Maga sem viszi mindig a végső
konzekvenciákig elgondolásait. Az indító jelenetben, a bakák pusztulásakor, nézetem
szerint, a keményebb, szinte
már horrorszerű effektusokig, a robbanás nyomán szétrepülő véres végtagok
látványáig is el lehetett, sőt kellett volna menni. A néző tudatát kell sokkolni
ahhoz, hogy Balla misztikus tudatállapota valódi belső élményünkké válhasson.
Ahhoz, hogy a (bibliai
változatában is groteszk) szamár-szimbólum valóságos természete a néző számára
evidenciaként jelenhessen meg, jobban ki kellett volna emelni a kenyér és a bor
szimbólumait is, ezek segítségével ugyanis a szamár közvetlenül is a keresztény rítus vonatkoztatási
rendszerébe helyezhető, s ezzel a mai nézőt megzavaró – sok esetben megoldhatatlan
gondolati dilemma elé állító – szamár-cséplőgép kontraszt egyoldalúan
materiális értelmezése is kizárható lenne.
3.
A Bocsárdi rendezte Vitéz lélek kivétel.
Ele
ddig inkább olyan előadásokat láttunk,
melyek nemcsak hogy nem néztek szembe e drámák hibáival és erényeivel, de még alá
is játszottak az aránytévesztéseknek, azt emelve lényeggé, ami a valóságban
csupán jelenség: az egzotikumot.
Ez pedig egyáltalán nem veszélytelen. Aki ezt teszi, Tamási ürügyén és nevében
giccset, székelykedést, érzelgősséget propagálhat. Ennek lehetősége, mint láttuk,
Tamási drámáiban valóban benne rejlik, ahogyan az idealizált székelység-kép
életművének is egyik rétegét képezi. Ez a réteg azonban legjobb műveiben soha nem öncél, csupán az
egyetemesen emberi mondandó kifejezésének eszköze.
Azzá kell válnia a színpadon is.
- Bányai Gábor: Romantika és szürrealizmus, Élet és Irodalom, 1975. december
6.
- József Attila: Irodalom és szocializmus, Kossuth Könyvkiadó, 1967, Hajnali
madár,194. oldal
- Tamási Áron: Rendes feltámadás, Ábel kacagása és szomorúsága, Kriterion
Kiadó, 1969., 9. oldal
- Tamási Áron: Ábel, Tamási Áron írói pályája, Kriterion Könyvkiadó,
1971, 39. oldal.
- Ez a hőstípus a hatvanas-hetvenes évek romániai magyar tragédiáiban válik majd a
drámai szerzők igazi rögeszméjévé, lásd Kocsis István drámáit és
drámaelméleti fejtegetéseit
- Thorwald Dethlefsen:
Oidipusz, a talány
megfejtője, Magyar Könyvklub, Bp., 1997
- Martin Lings: Shakespeare titka, Stella Maris, Bp., 1995, 20-24 oldal
- Hozzá kell tennünk azonban, hogy az elméletet a magyar irodalomtudományban komoly
kritika nem érte, sőt Bókay Antal az
Irodalomtudomány a
modern és a posztmodern korban, Osiris
Kiadó, Budapest, 1997 című nagy összefoglaló munkájában a strukturalista
irodalomtudomány kiemelkedő magyar hozzájárulásaként értékeli, 230-231. oldal
- Peter Szondi: A modern dráma elmélete, Gondolat, Bp., 1979.
- A probléma részletesebb kifejtését lásd Bíró Béla: A helyzet természetrajza,
in:
Legenda a kerek Egészről, Liget, Bp., 1997
- E hipotézis részletesebb kifejtését lásd: Bíró Béla: A tragikum tragédiája,
Kritérion Kiadó, 1984.
- Lásd Mihail Bahtyin: Az éposz és a regény (A regény kutatásának
metodológiájáról), in: Az irodalom elméletei II., Jelenkor Kiadó Pécs, 1997.
42-44. oldal
- E feltevésekre vonatkozóan lásd ismét Bíró Béla:
Legenda a kerek Egészről
természetfilozófiai fejezeteit.
- Lásd Bíró Béla: A tragikum tragédiája, Kritérion, Bukarest, 1984. oldal
- Irodalomtörténeti Közlemények 1993/5-6, 669-679. oldal
- Beöthy Zsolt: A tragikum, Kisfaludy Társaság kiadása, Bp. 1885. 248-49. oldal
Vissza