Jean de La Bruyére |
|
.A XVII. század moralistáinak tömegéből még egy író magaslik ki, La Bruyére, aki
nem olyan, kora nagy eseményeiben aktív szerepet játszó nagy úr, mint La
Rochefoucauld, hanem közönséges, polgári származású író, akinek azonban
kiváltságos helyzeténél fogva bőségesen nyílt alkalma kortársai leikébe s a
történelem gépezetébe belepillantani.
Jean de La Bruyére 1645-ben született Parisban. Iskolái elvégzése után ügyvéd
akart lenni, majd egy pénzügyi hivatalt vásárolt, mely azonban nem sok idejét
vette igénybe, mert csak a vele járó jövedelmet élvezte s mintegy tíz éven át
szerény viszonyok közt, de senkitől sem függve Parisban tanulmányainak élt.
1684-ben Bossuet ajánlására házitanítói állást vállal és több éven át a nagy
Condé unokáját, az ifjú Bourbon herceget oktatja. A fiatal herceg házassága után
is megmarad a Condé-család szolgálatában és Chantillyben s Versaillesban alkalma
van az udvari és előkelő életet közelről látnia. 1688-ban névtelenül kiadja
Theophrastus görög bölcsész Jellemek című művének francia fordítását, melyhez
függelékképen csatolja mintegy négyszáz eredeti maximáját. Munkájának nagy
sikere van, hamarosan több kiadást ér, melyekben a fordítás az eredeti művel
szemben egyre jobban háttérbe szorul. A siker felbátorítja La Bruyéret. Egy idő
múlva munkáját saját neve alatt adja ki, folyton bővíti és egyre merészebb lesz
benne, La Bruyére műve, melynek teljes címe Les Caractéres ou les moeurs de ce
siécle, végleges formájában nemcsak aforizmákat, hanem arcképeket,
jellemrajzokat is tartalmaz és tizenöt fejezetre oszlik. Tartalma a lehető
legváltozatosabb ; egy-egy fejezet szól az irodalomról — ebben kitűnő kritikai
megjegyzések vannak a XVI. és XVII. század nagy íróiról — a nőkről, a
társaséletről, az udvarról, az uralkodóról, a divatról stb. Az utolsó fejezet
támadja a szabad gondolkodókat s a kereszténység apológiája akar lenni. A
szerzőnek az volt a célja, hogy megrajzolja korának szatirikus képét, amilyennek
közvetlen tapasztalatai után látta és pedig azért, hogy a hibák őszinte és
kíméletlen feltárásával necsak mulattassa olvasóit, hanem egyszersmind javítsa
erkölcseiket. Előszavát így kezdi: «Visszaadom a közönségnek azt, amit nekem
kölcsön adott; tőle vettem kölcsön ennek a munkának anyagát; .. . tetszése
szerint nézheti ezt az arcképet, amelyet róla készítettem s amely javára
válhatik, ha felismer magában néhányat ama hibák közül, melyeket benne érintek».
La Bruyére tehát nem általában az emberi természetet bírálja, mint
Pascal és La
Rochefoucauld, hanem bírálja a maga korát. Azokért a bűnökért és
gyarlóságokért, melyeket kortársaiban lát, nem a gyarló, romlott emberi lelket
okozza, hanem a tökéletlen társadalmi berendezkedést, a hiányos, igazságtalan,
elavult intézményeket. Meglátszik rajta, hogy mint Fénelon, ahhoz a kritikus
nemzedékhez tartozik, amely már bírálni bátorkodik XIV. Lajos uralmának
visszaéléseit. Nem olyan merész és képzelődő, mint Fénelon, benne erősebb a
reális érzék, utópisztikus reformtervek nem foglalkoztatják, de az
intézményeknek a változott viszonyokhoz illő módosítását ő is lehetségesnek és
kívánatosnak tartja.
La Bruyére könyvének sikerét nagyban előmozdította az a körülmény, hogy a
korabeli közönség jellemrajzaiban élő személyek arcképeit vélte felfedezni, úgy
annyira, hogy művéhez La Bruyére tudta nélkül «kulcsokat» készítettek, amelyek
ellen őmaga hevesen tiltakozott.
copyright © László Zoltán 2009 - 2011
e-mail:
Literatura.hu