Prosper Mérimée |
Ki ne ismerné, ki ne szeretné a „Carmen”-t? Bizet is annyira
szerette, hogy a legkitűnőbb francia operát csinálta belőle. Erről a
vadromantikus cigány-csempész-bikaviador kisregényről már sokan mondották, hogy
a legelső és az egyik leghitelesebb cigányszociográfia. Ha pedig végigolvassuk a
Szent Bertalan éjszakájáról szóló regényét, a „IX. Károly korának krónikájá”-t,
majd a „Carmen” mellett a többi izgalmasan művészi elbeszélését és kisregényét
(„Colomba”, „Tamango”, „Az etruszk váza”), s ezek mellé szűkszavúan is feszült
novelláit, akkor azt is megértjük, hogy ezt a kitűnő romantikust sokan
realistának, illetve ezt a kitűnő realistát még többen romantikusnak állítják.
Valahogy úgy ül egyszerre a két nagy stílusirány lóhátán, mint jó barátja
Stendhal akivel kölcsönösen egymás
méltányolói voltak.
Úgy volt remekíró, hogy mintegy mellékesen, játszott az irodalommal. Előbb nem
létező szerzők neve mögé bújt. Majd amikor Victor Hugo,
az idősebb Dumas és Alfred de Vigny zajos sikerek
és indulatos szidalmak közepette feltűnt — az akkor 26 éves fiatalember meg
akarta mutatni, hogy ő is tud hatásos történelmi regényt írni. Meg is alkotta —
igen hamar — a Szent Bertalan-éj borzalmairól szóló nagy hatású prózai epikus
művet, s ez nemcsak a romantika
vezéralakjainak, de a kultúrpolitikát irányító államférfiaknak is tetszett. A
kultúrpolitikának pedig hamarosan képzett kultúremberekre volt szüksége,
minthogy Mérimée történelmi regényének megjelenése után egy évvel — 1830-ban —
kitört a .,júliusi forradalom”, amely elsodorta a Napóleon után visszatért
Bourbonokat és trónra ültette Lajos Fülöpöt, a „polgárkirály”-t s vele a
bankárok és nagykereskedők uralmát. Vagyis a megrögzött maradiság után az állami
és társadalmi rend egy egész kicsikét balra tolódott. Az utcára tóduló nép
irányítói ekkor találták ki a forradalom jelképévé a vörös zászlót. (Ez addig a
hadseregek „vérlobogó”-ja volt, ezt hordozták a csatába induló alakulatok élén.)
Az új rend főhivatalnokai — részben a régi rend időben átállt fő hívei —
utánanéztek annak is, hogy ez az értelmes és minden bizonnyal a forradalom
emlékeivel és felmelegítésével rokonszenvező fiatal író kicsoda és mit csinált
eddig. — Kétségtelenül jól nevelt, gazdag nagypolgári családból indult az
életnek. Kisdiák kora Napóleon császárságának esztendeire esett. Az egész család
a császár lelkes híve, a császárság bukásának siratója volt. A fiú tehát a
restauráció idején visszahúzódott minden közélettől. Szenvedélyesen olvasott,
tanult és a középiskola után művészettörténésznek indult. Elragadták a nyelvek
is, évek alatt több idegen nyelvet is megtanult. Elhitték hát neki, hogy első
megjelent könyvét spanyolból, a másodikat szerbből fordította. A romantika
egyenest divatossá tette az irodalmi hamisítást. A Macpherson-féle
Osszián-hamisítás divatos volt egész Európában, és még divatosabb, amikor már
köztudomású volt, hogy a néhai Osszián nem is élt — egy hamisító bravúrja a
szerző is, az életműve is. A romantika
nemzedékei alatt lépten-nyomon jelentkeztek kiváló hamisítók. Minálunk például
Thaly Kálmán hamisított igen jó nyelv- és stílusérzékkel „kuruc nóták”-at. Jó
néhányról máig se tudjuk, hogy elfelejtett hajdani deák költötte-e vagy a kuruc
kor ismert történésze, Thaly Kálmán hamisította-e. Mérimée meg akarta mutatni,
hogy ő is el tud képzelni egy sohasem élt szerzőt, irodalmi műveivel együtt.
Kitalált egy spanyol színésznőt, Clara Gazult, aki hatásos színpadi műveket is
írt. Ezeket a nem létező kis drámákat Mérimée lefordította franciára. Ki is
adták, némi sikere is volt. Ezen felbátorodva közhírré tette, hogy elutazik a
Balkánra szerb népdalokat gyűjteni. Habár sem előbb, sem akkor, se később nem
járt Szerbiában vagy más balkáni tájon, csak olvasott néhány szerb népballadát
(persze értett ő szláv nyelveken is, később valódi Puskin-verseket is
fordított), a következő években megjelent „Guzla” címmel szerb
népdalgyűjteménye. (A „guzla” — vagy guzlica — pengető húros hangszer szerb neve
— a hajdani népi énekesek ezeket pengették énekmondásuk vagy recitálásuk
mögött.) Ez a könyv még sikeresebb volt, mint Gazul asszony színművei. Egy szláv
nyelvekkel foglalkozó nyelvész azonban leleplezte, hogy ezek a hatásos
költemények hamisítványok, nincs szerb eredetijük. Erre az álversek álfordítója
hírlapban közölte, hogy leleplezője valóban jó tudós, ha rájött a csalásra. A
valóság az, hogy ő szeretett volna valóban elutazni és személyesen gyűjteni
balkáni népdalokat. De az utazáshoz nem volt elegendő pénze, ezért úgy gondolta,
hogy előre lefordítja az egyelőre még nem ismert költeményeket, hogy a könyv
tiszteletdíjából majd elutazzék Szerbiába.
|
|
A romantikus ízlés nem haragudott a hamisítványokra, még
kevésbé a hamisítókra. Amikor tehát képzett művészettörténészként saját nevében
jelentkezett a hatásos történelmi regénnyel — az irodalmi élet készséggel
befogadta. Az illetékesek pedig úgy találták, hogy a tehetséges, igen művelt
író, aki ráadásul szakember a művészetek világában, éppen alkalmas arra, hogy a
műemlékek főfelügyelője legyen. A romantikus ízlés pedig divatossá tette a
műemlékeket. A régi várak, templomok, ásatásokon felszínre került leletek
egyszeriben nemzeti értékek, ünnepélyes látványok lettek, a helyreállított romok
őrzése és népszerűsítése politikai feladattá nemesült. És nem is lehetett volna
jobb választás mindezek irányítására, mint egy igazán művelt, művészetekben
otthonos, hatásosan romantikus író. Így lett az akkor 27 éves Prosper Mérimée a
műemlékek főfelügyelője, állami főhivatalnok. Feladatát kitűnően látta el. A
múzeumok, régészek, városrendezők, festők és szobrászok áldották a gondoskodó
államot, amelyet ő testesített meg. Később nem mint író, hanem mint a művészet
és ízlés sikeres fejlesztője lett az akadémia tagja. De méltósága otthonossá
tette a jó társaságokban. Híres asszonyok szalonjaiban volt otthonos. Nehéz is
ellenőrizni történelmi távolságból, melyiknek volt a szeretője, melyikről csak
pletykálták. Az ilyen magánügyekben ő is rejtélyeskedett, a legtöbb úrhölgy is
rejtélyeskedett. Hiszen egy szépasszony számára dicsőség volt, ha arról
suttogtak, hogy Prosper Mérimée a titkos szeretője. De egy férfi számára is
dicsőség lehetett, ha arról suttogtak, hogy Madame Récamier a titkos szeretője.
Ebből annyi bizonyos, hogy az író felettébb gyakran volt a híres asszony
vendégei között. Bőven voltak mendemondák más híres nőkkel kapcsolatban is.
Persze odatartozott az írók köreihez is. A legfőbb romantikusokkal —
Hugó-val,
Dumas-val, Vignyvel — ha nem is volt olyan igazi jó barátságban, mint
Stendhallal, de megértették egymást: körülbelül hasonló volt a véleményük a
fennálló rendről, a polgárkirályságról. Ekkor még mindnyájan bonapartisták
voltak. Csak amikor az 1848-as februári forradalom utáni zűrzavarban a „Nagy
Napóleon” unokaöccse került III. Napóleon névvel a császári trónra, akkor váltak
el útjaik. Hugo, majd Dumas is emigrációba ment, ettől kezdve a hazán kívül
küzdöttek a köztársaságért, Mérimée-t, aki náluk kevésbé politikus lélek volt,
otthon tartotta személyes baráti kapcsolata az új uralkodóval és feleségével.
Eugénie császárnét még leánykorából ismerte, idősebb barátja, tanácsadója volt a
felséges asszonnyá emelkedett spanyol leánynak. Ennek folytán személyes
ismeretség alakult ki közte és az új uralkodó között. Hasznos is lehetett az új
rendnek, mert szokatlanul nagy nyelvtudása folytán diplomáciai feladatokkal is
meg lehetett bízni, amikor jónak látszott, hogy a követségben járó férfi megérti
mindazt, amit más népek körében mondanak. A megtisztelő címek is rendre
érkeztek. A szenátus — vagyis az országgyűlés felső házának — tagja lesz. Magát
a császárt képviseli, ha nagykövetként érkezik távoli fővárosokba. De ha
bármikor kíván akár kíváncsiságból külföldre utazni, hivatalból kiküldik, fizeti
az állam ezt az utazószenvedélyét is. Végül pedig ő lesz a szenátus elnöke: a
legmagasabb rang a császár után. Ő ezt is némileg jó játéknak tekinti, hisz
lelke mélyéig politikamentes politikus.
Irodalmi remekműveinek java része az úti tapasztalatok következménye.
Spanyolországban alig tartózkodott néhány hétig. De a spanyol nép alsó
osztályairól — munkáslányokról, közkatonákról és altisztekről, bikaviadalokról
és bikaviadorokról soha azelőtt nem írtak olyan tüzetes társadalomábrázolást,
mint ő a „Carmen”-ben. Ezt az ízig-vérig romantikus történetet olyan hiteles
részletességgel és bőbeszéd nélküli szabatossággal mondja el, hogy ezért
sorozták íróját idővel a realisták közé. Ez a realista romantikajellemző
kisregényeknek is mondható hosszú elbeszéléseire, amelyek a legismertebbek és
legszebbek életművében. Nehéz válogatni közöttük, hogy melyik a legszebb, melyik
a legjobb, de okvetlenül a legmulatságosabb a „Colomba” című. Ebben egy francia
neveltetésű korzikai fiatalember már felnőtten hazamegy Korzikára, ahol eleven
erkölcs és népszokás a „vendetta”, vagyis az öröklődő vérbosszú családok között.
Ebbe ő képtelen beleszokni, egyáltalán nem érti, miért kellene megölni a
szomszédját, akit nem is ismer. De ezt mindenki elvárja, sőt maga a veszélybe
került szomszéd is megveti a gyáva férfit, aki nem is akarja megölni őt. Ebből a
visszás helyzetből végre úgy szabadul, hogy egy megtalált szerelemmel elfut
szülőföldjéről. Addig azonban az elavult, gyilkos népszokások igen mulatságos
szatírája ez a kisregény. De a többi is, talán legművészibben az „Az etruszk
váza” maradandó értéke a romantika
és realizmus együtthatására
kialakult stíluslehetőségnek. Később orosz tárgyú elbeszéléseket is írt,
minthogy utazásai között elkerült Szentpétervárra is. Ennek irodalomtörténetileg
is fontos következménye volt. Megismerkedett ugyanis Puskinnal. A franciául
kitűnően tudó Puskin és az oroszul tudó Mérimée
természetesen személyesen is jól megértette egymást, de Mérimée-t ugyanúgy
elragadta az „Anyegin”, mint Puskint a „Carmen”. Amikor Mérimée hazatért,
nemcsak fordítani kezdett Puskin-műveket, de lelkesen népszerűsítette a nagy
orosz költővel együtt az orosz irodalmat.
Mérimée sikeres életet élt, és mintegy mellékesen mindvégig sikeres író volt.
Játszva került a halhatatlanságba. És még a nagy bukást se kellett megérnie. A
francia tragédia, a német-francia háború 1870-ben kezdődött és 1871-ben sodorta
el III. Napóleonnal együtt a nemzeti nagyság örökségét. Prosper Mérimée
rövid szenvedés után 1870 elején meghalt. Még a halála is szerencsés volt.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu