Knut Hamsun |
|
Ha 80 éves korában halt volna meg, hazája és az egész
világirodalom úgy búcsúztatta volna, mint a legnagyobb norvég regényírót, a
zordon időjárásban nehéz életet élő szegény emberek gazdag életének halhatatlan
krónikását. De 93 esztendeig élt, s meggyengült testű és szellemű, megvetett és
elmagányosodott aggastyánként kellett befejeznie életét, akit kegyelemből és
kegyeletből elhülyült vénembernek nyilvánítottak, börtön helyett csak házi
őrizetre ítéltek és halála után is évtizedeknek kellett eltelniök, hogy
elhalványodjék a kínos emlék a nagy eltévelyedésről: a legnagyobb norvégnak,
példátlan lángelmének tisztelt író dicsőítve köszöntötte Hitlert, amikor a
népeket irtó horogkereszt lecsapott és elárasztotta Norvégiát. Majd amíg tartott
a megalázó és tömeggyilkos megszállás, Hamsun látványosan-hangzatosan volt híve
Quislingnek, a helytartónak, minden hazaáruló mintapéldányának. - A pokoli évek
végeztével Quislinget - mielőtt bíróság elé állíthatták volna - elpusztította a
dühödt népharag, bűntársainak egész sorát ítélték halálra. Az ország és a nép
egykori büszkeségét mégis életben hagyták. De az is súlyos büntetés és bűnhődés
volt, hogy a háború vége után még hét esztendeig kellett testileg élnie. És még
ezután is hosszabb időnek kellett eltelnie, hogy a józan értékelés mégis
megállapíthassa, hogy a bűnbe esett ember a bűnbeesés előtt a XX. század
kiemelkedő lángelméi közé tartozott, és remekművei visszakerülhessenek a
klasszikusok indokolt névsorába. Mert hát az „Éhség"-nek meg a „Pán"-nak, s
velük még néhánynak bizony ott van a helye.
Amikor 70 éves lett, az egész világirodalom ünnepelte.
Thomas Mann ugyanúgy írt róla ünneplő cikket, mint
Makszim Gorkij. G. B. Shaw
a maga ironikus hangnemében fejezte ki tiszteletét, amikor azt írta róla, hogy
„műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt". - Ez a jellemzés
nagyon is igaz. A társadalom legmélyéről indult norvég parasztfiú alig járhatott
ki néhány osztályt. Szinte érthetetlen, hogy tapasztalatból, olvasásból, iskolán
kívüli tanulásból hogyan szedhetett össze annyi tudást a nagyvilágról és az
emberekről, amennyi volt regényei gazdag világából kirajzolódik. De az is elég
rejtélyes, hogy aki csak hallás után tanulta az idegen nyelveket, hogyan
fejlődhetett hatásos szónokká és ismeretterjesztő előadóvá különböző nyelveken.
Németországban ráragadt a német, Amerikában ráragadt az angol, de ha egy új
szenzációjú könyv azonnali megértéséhez franciául is tudni kellett, hát azt is
megértette. Amerikában - ahol több ízben huzamosabban is élt - előbb skandináv
kivándorolt munkások közt hirdette az anarchizmus eszméit. Később azonban már
angolul is hatásos szónok volt. És fültanúk bizonyítják, hogy jó kiejtéssel
beszélte az amerikai angol idiómát.
Pedig úgy indult, hogy ínséges, föld nélküli parasztcsaládban született.
Igényesebb apja vándorszabóként tengette életét, de a délibb tájakon nem talált
elég munkát. Ezért, amikor fia 3 éves volt, az északi sarkkörön túlra költözött.
A családot Pedersennek hívták, a fiút is így anyakönyvezték. A sarkvidéken
azonban egy „Hamsund" nevű faluba költöztek. Amikor a még kamasz,
kereskedőinasnak adott Pedersen fiú érdekes dolgokat kezdett írni olyasmikről,
amit az életben tapasztalt és akadtak vidéki újságok, amelyeknek tetszettek a
kis írások, tehát közölték is őket - akkor a túl mindennapi Pedersen nevet
felcserélte kisgyermekkori otthonának a neve után „Hamsun"-ra.
Sem a legkorábbi paraszti munkák, sem a kereskedőinasnak kínálkozó teendők nem
tetszettek neki, a főnöke is durva, indulatos és gorombáskodó ember volt.
Megszökött az üzletből és minél távolabb kívánt lenni. Norvégia akkor már régóta
közös monarchiában élt Svédországgal, illetve a svéd király uralma alatt volt.
Még az ország fővárosának ősi „Oslo" nevét is megváltoztatták, s a svéd király
után „Kristiániá"-nak hívták. Bár a norvég értelmiség és főleg az ifjúság
szívósan törekedett az elszakadásra, az önálló királyság visszaállítására, ez
csak 1905-ben valósult meg. A történelem pedig ekkor még csak az 1870-es éveknél
tartott. Tömeges volt a parasztság és részben a munkásság kivándorlása
Amerikába. Hamsun is oda tartott és nemsokára Chicagóban volt már hol kifutófiú,
hol villamoskalauz, majd anarchista agitátor-szónok. Hamar otthonos lett az
angol nyelvben is. És akkor már angol nyelvű újságokhoz vihetett cikkeket és
néha novellákat is a szegény emberek életéről. Szocialista ugyan sohase lett, az
anarchizmust se vette igazán komolyan, de a szocialista munkáskönyvtárakba
szorgalmasan eljárt. Klasszikus szerzők könyveit, társadalomtudományi és
közgazdaságtani szakkönyveket olvashatott itt. Olyan következetesen járt a
könyvtárakba és ismeretterjesztő előadásokra, mint a szerencsésebb sorsú
fiatalok az iskolákba. Közben pedig írt, de nem csak az újságoknak.
Úgy érezte, hogy igazán szépen, árnyalatosan csak norvégül képes fogalmazni.
Azzal a céllal indult haza, hogy végre megírhassa azt a regényt a szegénységről,
az éhezésről, amelyet huzamosabb ideje tervezett. Európában hamarabb talált
szűkös megélhetést biztosító munkát Dániában, Koppenhágában, mint Norvégiában.
Nappal bolti segéd volt, éjszaka azonban építette a művet, amely nem is sokára
„Éhség" címen irodalmi szenzáció lett. Ehhez szerencse is kellett. A szerencse
megérkezett a kor legtekintélyesebb kritikusának személyében. Georg Brandes
professzor megingathatatlan nemzetközi tekintély volt az irodalom világában.
Ibsen mondotta róla, hogy „Ítélkezik élők és halottak fölött". Hamsun az
elkészült regény kéziratát nagy merészen elvitte hozzá. Brandes pedig nem ismert
kegyelmet: ami nem teszett neki, azt akkor is ócsárolta, ha nagy tekintélyű,
közismert vagy éppen divatos író írta. Ami pedig tetszett, azt messzehangzóan
dicsérte akkor is, ha ismeretlentől, kezdőtől származott.
Elolvasta a nyomorúságból érkezett fiatalember regényét és remekműnek találta.
Maga keresett előbb folyóiratot, amely folytatásokban közölte, majd beajánlotta
egy norvég kiadóhoz. Brandesnek pedig nem lehetett nemet mondani. Ha ő ajánlja,
akkor ő dicsérni fogja, az olvasók és az irodalomtudósok pedig elfogadják a
legfőbb kritikus értékelését. Megtörtént tehát a valószínűtlen: az ismeretlen
fiatal író első regénye, az „Éhség" azonnali siker és hamarosan világsiker lett.
Az izgalmasan érdekes olvasmánynak társadalmi háttere is, lélektani árnyaltsága
is újdonság volt, de nem kevésbé volt az nemcsak eredeti, hanem igen szép a
stílusa, nyelvi gazdagsága, lírai hangulatvilága is.
Nem kellett nyomorognia. Amit írt, azt nem csak a norvég, hanem külföldi kiadók
is várták. Hamsun élete alaposan megváltozott: a nyomor alvilágából az irodalom
és társasági élet fényeibe emelkedett.
Ő pedig tudta élvezni az életet. Többször is nősült. Minden szerelem és még
inkább minden újabb feleség új szempontokkal, új élményekkel, új tudnivalókkal
gazdagította témáit és lírai hangulatait. Jött is néhány újabb siker az „Éhség"
után, majd megalkotta alighanem legjobb, legszebb regényét, a „Pán"-t. A
természet és a benne élő ember kapcsolatának lírája, a tudat és az ösztön
együttes működése a lélekben és a cselekedetek okaiban egy áttekinthető, mégis
gazdag eseménysorral feledhetetlenül szép és okos történetté avatja ezt a kis
terjedelmű regényt. És ha ezek közben és után is írt is néhány elnagyoltabb,
elsietettebb - bár mindig kellemesen olvasmányos - regényt, még mindig a XIX.
században építette fel „Victoria" című nagy szerelmi regényét, amelyben az
osztálykülönbség megléte lelki és társadalmi megpróbáltatásokat okoz.
Már ezekben a korábbi évtizedekben is jellemző rá a témakörök sokfélesége. A
hajósok, parasztok, munkások mellett a polgári világ bemutatásának a
változatossága mutatja, mennyire otthon van a társadalom különböző rétegeiben.
Például a „Linge szerkesztő" az újságíróélet bonyodalmairól nyújt némiképpen
szatirikus képet, az „Új föld" pedig a városi élet sivárságáról szól.
1905-ben, a norvég függetlenség kivívásakor Hamsun már 46 éves. Világhíres,
mindenütt ünnepelt. A nála jóval idősebb két nagy norvég drámaíró -
Ibsen és
Björnson - mellett ő a harmadik
világhírű norvég. Gondtalanul él változatos életet, felváltva tartózkodik
Dániában, Párizsban, Oroszországban, főleg a Kaukázusban, ahonnét átrándul
Perzsiába és Törökországba is. Fiatal korában írt már verseket, de ebben az
érett korban igazán kibontakozik a költészete is. Gondosan formált verseiben az
élet gazdagságának látomásai mellett megjelenik az öregedéstől való félelem.
Érdekes, hogy miközben prózája mindig az újdonság szenzációjával hat, versei
hagyományos formájúak, goethei világossággal, egyértelműséggel. - Egymás után
következő regényeiben szemléletes képek sorakoznak a természetről, északi
tájakról, a hajósok világáról. Az első világháború elkerüli Norvégiát. Hamsun is
aggódik az emberiségért, de zavartalanul onthatja regényeit. A század első
negyedében világszerte a legolvasottabb írók közé tartozik. 1920-ban megkapja a
Nobel-díjat. 1929-ben, hetvenedik születésnapján politikai és világszemléleti
különbségek nélkül ünnepli az egész földkerekség. De tíz évvel később, amint
túllépi a nyolcvanadik életévet, az emberségesség hitvallója lelkesedni kezd a
világveszéllyé nőtt embertelenségért.
Életének utolsó 13 esztendejét csak döbbent sajnálkozással lehet tudomásul
venni. Nemcsak őt sajnáljuk, hanem magunkat is. Hiszen a mi nagy értékeinkhez
tartozik az, amit az „Éhség" megírásától 80 éves koráig alkotott. S ezt már nem
veszíthetjük el.
Hegedüs Géza
copyright © László Zoltán 2009 - 2010
e-mail: Literatura.hu