Alfred Tennyson |
|
Alfred Tennyson volt a viktoriánus korszak
reprezentatív költője. Hosszú, az évszázadot majdnem kitöltő életében annak
minden hatására reagált, egyformán tükrözte kételyeit, eltévelyedéseit,
törekvéseit. Nagyon jó költő volt, de a viktoriánus előítéletek korlátai között
mozgó gondolkodó, éppen ezért nem epikus vagy filozofikus költeményeiben jutott
a költőiesség legmagasabb szintjére, hanem azokban a verseiben, amelyekben
spontánul engedte érvényesülni a szépség élményét, s azt elragadó képekben, a
forma és mérték tökéletességével fejezte ki. Mai olvasója úgy talál hozzá utat,
ha versei nyomán felidézi az angol pázsit üdeségét, a gyakori esők után frissen
lélegző, napfénybe borult zöld kerteket, a parti sziklákat csapdosó tenger
zúgását, a nyári éjszakák tündéri hangulatát. Mindezt Tennyson valami feudális
színezettel örökítette meg, talán azért, mert e verseinek jó részét rövid lírai
betétként A hercegnő és a Maud című epikus alkotásaiban helyezte el: kastélyok
körében, rókavadászatok kürtrivalgásában, finom hölgyek és urak vágyakozó
álmaiban, de a szépségnek azzal a fényével, amely a mozdulatlanná dermedt képből
örök ragyogást áraszt.
Lassan dolgozó, műveit csiszoló művész volt, de híre gyorsan nőtt.
Wordsworth halála után (1850) poéta laureatus,
udvari költő lett. Kiváltságos helyzete egyre inkább eltávolította a mozgalmas,
nyüzsgő élettől, előkelő visszavonultságban élt Wight szigetén, 1884-től mint
lord. Öregkorára írt egy sor gyenge drámát, de hírnevének ezek sem ártottak.
Halálakor sírjánál — a Westminster apátságban temették — ott állott az egész
hivatalos Anglia.
Hírnevét elsősorban epikus költeményeinek köszönhette. Ezek között akad olyan
banális történet, mint az Enoch Arden (1864) az elveszett, majd megkerült
tengerészről, aki — hogy családja boldogságát ne zavarja — egy szent
béketűrésével hal meg magányában.
A hercegnő (The Princess, 1847) olyan jelentős kérdést vet fel, mely a költemény
megjelenésének idején az érdeklődés előterében állt: a nők felsőoktatását. A
probléma élét azonban Tennyson elveszi azzal, hogy ezt a nagyon is komoly
tárgyat a mese világában dolgozza fel. Ily módon a nőnevelés problémája
játékossá válik, abszurdként, fantasztikusként hat, amely — ha igazolni kívánja
önmagát — még inkább túlhajtott és
groteszk lesz. Az abszurd
hatást a költő leginkább azzal éri el, hogy a nők világából teljesen kirekeszti
a férfiakat. Ebbe a nagyon is mesterkélten ható elzárkózottságba a férfiak
megjelenése hozza be a harc férfias elemét. Ha a lovagi torna feudális
eszményképének oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor a béke és tudomány
csakugyan nőiessé és elpuhulttá tesz — csakhogy a XIX. század közepén
Tennysonnak azt kellett volna bizonyítania, hogy az öldöklés vált értelmetlenné,
s ezzel együtt férfiatlanná is, mert méltatlan az emberhez. Ehelyett azt
bizonyítja, hogy a nők megváltoztathatatlanok: gyengéd jóságuk megkönyörül a
sebesült férfiakon, így aztán nemcsak az emancipációs probléma marad
megoldatlan, de ötletként való felvetése szeszélyként hat, s mert szeszély,
elröppen, csak költői, nem eszmei nyomot hagy.
A Maud (1855) hőse egy wertheri vonásokat mutató ifjú, aki mintha tárháza lenne
mindazoknak az egyéniséget feldúló vonásoknak, amelyeket a jó származás és a
szegénység, a szerelemben való siker vágya és a visszautasítottság, az önmaga
felé is forduló hősimádat és a világ sivárságának ellentéte szül. „Sírjak, ha
Lengyelország elbukik, kiáltsak, ha Magyarország nem boldogul?" — kérdezi
magától a kiábrándult hős, s kényelmes módon istenre bízza a döntést: ,,Nem én
teremtettem a világot, s ö, aki teremtette, majd vezérli is." Kunyhó és palota
ellentéte a Maidban az előkelő olvasók kedvéért nemesi kúria és főúri palota
ellentéte lesz. Feudális-romantikus szemléletének megfelelően hősünk a hamis és
hazug béke korszakát felváltó háborúban látja élete megoldását. Ez a háború a
Vörösmarty-t is megrázó krími háború.
A kompromisszumra való készség, amely tudomány és vallás, szerelem és szenvedély
között mindig az erkölcsös és a viktoriánus igény számára elfogadható középutat
keresi, sehol nem mutatkozik meg jobban, mint Tennyson Királyidilljeiben. Az
Arthur királyhoz és kerekasztalához fűződő mondakör évtizedeken át
foglalkoztatta a költőt, romantikus hőskultusza, a képszerűt, a színes, erős
atmoszferikus hatást kedvelő ábrázolásmódja egyaránt kielégülhetett ennek a
világnak a felidézésében, a múlt erős szenvedélyei azonban a kor konvencióinak
igényeihez szelídülnek, az az elkeseredés pedig, amit az iparosodó jelen szül,
az arthuri világ egyre szomorúbb hanyatlásában tükröződik.
A drámai monológ korabeli mestere ugyan Browning,
de az én-beszéd spontaneitása gyakran feloldotta Tennysonban is az inzuláris
megkötöttségeket, s talán legszebb, legmegrendítőbb költeményeit ebben a
formában írta. A rövid lírai versek tartalmat-formát kitöltő szépségidézése
mákonnyá válik, és zsongító álmosságot hint szét az olyan versekben, mint a
Shallott hölgye, a Mariana. Ez utóbbi a halálba hanyatló némaság, a hallgatás és
elhagyottság költeménye, ahol a valóság mint álom, méginkább mint elmosódó
emlékkép jelenik meg. A tehetetlenség halálba hívó hitvallásává ez a
szépségkultusz csak a Lótuszevőkben lesz:
"De liliom- és amaranthusz-ágyon mily édes, enyhe légbe ringva, lágyan egy szent
homálya ég alatt nézni, nem csüggve semmi vágyon . . ."
Nemcsak századvégien dekadens, de anarchikus is ez a hitvallás, melyben az élet
nyüzsgésétől való távolmaradás óhaja úgy fogalmazódik meg, mint védelem a mozgás
keltette halál, az elmúlás ellen.
Életről és halálról vallott felfogását Tennyson az In Memoriam (1850) verseibe
rejtette. Áradozva zuhognak olvasójára a négysoros, soronként nyolcszótagos
versszakok, ölelkező rímeikkel, ünnepélyes komolyságot és áhítatot keltve,
amelyet soha egyetlen frivol jelző vagy színes szó meg nem tör. Mégis, 131 vers
a halálról és a gyászról még akkor is sok, ha költőjét vallásos hite megmenti
attól, hogy a halál túlzott, novalisi kultuszába süllyedjen. A halott idézése —
művét barátjának, Arthur Henry Haliam történésznek az emlékére írta —, a vele
való, egyre inkább szellemivé finomuló társalgás azzal a következménnyel jár,
hogy az In Memóriám világképe átspiritualizálódik, mégpedig úgy, hogy nemcsak
etikus, de didaktikus tételeket is megfogalmaz.
A kikötőn túl Esthajnalcsillag, s csendülő telten, álmodva és pezsgéstelen Szürkület; estharang; mert, noha a roppant ár túlragad Szabó Lőrinc fordítása |
Ne jőjj, ha meghalok Ne jőjj, ha meghalok, Hogy tévedésed volt-e, bűnöd-e, Szabó Lőrinc fordítása
|
Társadalmi ellentétekre irányuló figyelmének első jele a Lady Clara Vere de Vere
című vers. Az előkelő származású ifjú hölgy unalomból játszik egy egyszerű ifjú
szívével. Ne tegye — a jóság az egyedüli nemesség, üres idejét töltse inkább a
szegények istápolásával. Ez az egyszerű világszemlélet jóval tendenciózusabbá
válik, amikor Tennyson az udvari költő ornátusában szólal meg. Költészetében
először jelentkezik a sajátos brit hivatástudat hangja (Óda, Wellington
halálára, 1852), majd ez a hang kiegészül a brit birodalom hangosabb és
harciasabb kürtharsogásával (A könynyű brigád rohama, Lucknow védelme). Végső és
hitvallásszerű megfogalmazását a politikum azonban a Locksley Hall, hatvan év
múltán (Locksley Hall, sixty years after, 1886) című versében nyeri el. Locksley
Hallról Tennyson először 1842-ben kiadott kötetében írt. A kastélyhoz az ifjú
költőt eredetileg egy szerencsétlen szerelem emléke fűzte, amelyet látogatása
felidézett, s amelyből kiindulva gondolatai elkalandoztak a világ jövője felé.
Ezt a jövőt — 1848 előtt — csodálatos optimizmussal szemlélte, mint amely
végtelen lehetőségeket tartogat, mert megszünteti a háborút, létrehozza a
világparlamentet, az államok föderációját. Mindez oly lelkesítő volt, hogy
mögötte háttérbe szorult a fiatalember szerelmi csalódása, magánéletének
keserűsége. Ennek az előzménynek a kontrasztjában kap aztán megfelelő világítást
a 77 esztendős költő verse. Személyes emlékeit is átjárja a halál, a pusztulás
gondolata: sem Amy, az egykor szeretett nő nem él már, sem azok, akikkel életük
annak idején összefonódott. A magányos, keserű aggastyán úgy látja, a világot
körülötte ellepte a bűn, a hazugság. Egyenlőségről beszélnek, holott ilyet a
természet nem ismer (nincsenek-e dombok s hegyek?), másfelől a születés nem
határozhatja meg az ember helyét a világban; az állam, az egyház, a trón
tekintélyét kezdik ki, de ugyan mi mást tudnak a helyükre állítani? Az irodalom,
a művészet hamis eszményeket szolgál, a zolaizmus állati oldaláról mutatja be az
embert. Ez volna hát a fejlődés? Tennysonnak a rend és tekintély elvén épülő
életszemlélete — amely ifjú éveiben rettegett a saint-simonistáktól — most
reagál arra, hogy a polgári bomlás mögött új erők mozdulnak meg, olyanok,
amelyeket az elerőtlenedő régi aligha tud már legyőzni. Az evolúció jelszavát
megérti, de úgy véli, rosszul értelmezik, sárba rántják. Félelmében az ember
esendőségének gondolatához menekül: semmik vagyunk a világűrben, a planéták örök
körforgásában, parányi mivoltunkban csak az isteni szándék tud naggyá tenni.
Tudás, haladás közkeletű fogalmak, de árnyékukban nőttőn nő a nyomor, a
prostitúció, a betegség. Mégis, minden rettentő nehézség ellenére az út előre
visz, az ember egyetlen célja: az erkölcsi jó szolgálata. Fiának — már-már
túlvilági üzenetként — ezt hagyja örökül: kövesd a fényt és tedd a jót — győzni
fog a szeretet.
A vers számvetés, de nemcsak az egyéni élet számvetése, hanem azoké a jórészt
beteljesületlen reménységeké is, amelyek a hatvan évvel azelőtti világot
eltöltötték. Az öreg Goethe — még a
polgári felemelkedés korában — aligha írta volna meg, a költemény hangja — a
csalódás és várakozás érzékelésében — inkább az öreg
Arany-ra emlékeztet. Világosan tükröződnek benne a korszak
ellentmondásai, de megrögzött fideizmusa, félelme a kor igazi haladó eszméitől
Tennysont arra bírta, hogy a baj okát mindig csak az isteni szándéktól való
eltérésben ismerje fel, s így — önmagát is áltatva — istennél keresse a
társadalmi bajok megoldását csakúgy, mint egyéni életében a halálfélelem elleni
orvosságot. Tennyson költészetében a romantika szépségkultusza él tovább, s
próbál érvényesülni egy a romantikáétól teljesen eltérő környezet
társadalmi-történeti adottságai között. A tudomány és vallás ellentéte Tennyson
költészetében a kétség és hit ellentéteként jelentkezik, s mert a költő
állásfoglalása bizonytalan, olyan műveiben, ahol megkísérli az égi és földi
szempontok egyeztetését, költőietlenül lapossá, semmitmondóvá válik. Aylmer's
Field című versében egy előkelő úr nem akarja a leányát a helybeli pap
jogász-öccséhez adni, ezért a leány elsorvad, meghal, meghal anyja is, a zord
atya pedig megőrül, kastélya romba dől. A vers tanulsága: amit isten
egybekötött, azt emberi gőg szét ne válassza.
Ha Tennyson képes lett volna kilépni viktoriánus korlátai közül, ma sokkal
nagyobbnak éreznők. Amikor bizonyítani akar, ágál, amikor rácsodálkozik a világ
szépségére, énekel. Költészetében különválik az élet, mint az emberi kapcsolatok
háttere, és a természet világa, mint aminek ehhez nincs köze. Az életről festett
képét legpregnánsabban Tennyson monográfusa, Hugh l'Anson Fausset foglalta
össze, amikor így ír: „Olyannak tükrözte az életet, amilyennek ő és osztálya
makacsul látni kívánta, mert félt attól, hogy álmaikat és dogmáikat próbára
tegye, és így rájöjjön arra, milyen felületes és elmosódó az, amiben hisznek."
Szobotka Tibor
copyright © László Zoltán 2009
e-mail: hamuka@drotposta.hu