Vajda János
|
Vajda János az összekötő kapocs a Petőfi-nemzedék és a modern
magyar költészet között. Ő maga ifjú fővel ott áll
Petőfi mellett, a forradalmat előkészítő pilvaxbeliek egyike, a
szabadságharc honvédtisztje. Nem utánozza Petőfit, de mindenki másnál jobban
érzi és következetesebben vállalja hagyományát. Az új magyar költői nemzedék
pedig, élükön Ady-val,
őbenne látja a közvetlen előzményét, a modern magyar líra kezdetét.
Hetvenesztendőnyi életében pedig alig vették tudomásul; úgy írta remekműveit,
hogy valójában nem volt jelen az epigonokért lelkesedő irodalomban.
Plebejusfiú volt, egy dunántúli erdész gyermeke. Pesten született ugyan, de
gyermekkorát Válon töltötte, iskoláit pedig jórészt Székesfehérvárott járta,
majd maga is az erdőgazdálkodás szolgálatába lép, és mint erdészeti tisztviselő
kerül fel már ifjú költőként a fővárosba, ahol azonnal a forradalmi ifjúság
körében találja magát. Indulása nem is visszhangtalan, közvetlenül a forradalom
előtt ő is odatartozik a haladó költők egyre népszerűbb gárdájához. De a
szabadságharc bukása után a honvéd hadnagyot büntetőszolgálatra besorozzák
osztrák közlegénynek, és több mint egy évet tölt sanyarú körülmények között
Itáliában. Harcias elszántsággal érkezik haza. A forradalom bukása őt is
elkeseríti, mint egész nemzedékét, de ő tisztábban lát a többiek nagy részénél,
és ijedten veszi észre, hogy a nemzet még mindig nemesi illúziókban él, és úgy
várja a kibontakozást, hogy nem akar mindenestül szakítani a forradalom előtti
múlttal. Vajda a plebejus indulatával áll a nemességgel szemben, és értve a
világtörténelmet, feltétlen híve a polgárosodásnak. Ennek a felismerésnek ad
hangot publicisztikája, amely az elnyomatás korának legjelentékenyebb politikai
irodalmához tartozik. Vajda János költői erényei mellett a legtisztábban látó,
legszínvonalasabb publicistáink közé tartozik, ebben is elődje Adynak. S
akárcsak Petőfi, ő sem alkuszik. Sem politikában, sem szerelemben. Boldogtalan
szerelme a léha és üres, de gyönyörű szép Kratochwill Georgina iránt, akit Gina
néven halhatatlanná tesz, egy életre elkeseríti. Politikai nézeteit vagy süketen
fogadják, vagy éppen azt állítják, hogy Bécs szolgálatában áll. Elkeseredésében
Bécsbe költözik, ott vállal hivatalt. De ott sem bírja sokáig, noha az a néhány
bécsi év jelenti számára a viszonylag gondtalan megélhetést. Ő azonban magyar
költő, akinek otthon a helye. Hazajön, és senkinek sem kell. A hivatalos
irodalom, élén Gyulai Pállal, még csak a nyomorgó íróknak kijáró segítséget sem
hajlandó megadni neki. Drámával próbálkozik — és megbukik. Holott az Ildikó
majdnem jó tragédia, de senki sem bocsátja meg neki, hogy Attilát barbár
zsarnoknak ábrázolja. Ha felfigyeltek volna rá, ha biztatják, alighanem kitűnő
drámaíró vált volna belőle. Ehhez is volt tehetsége. De légüres térben élt.
Európai távlatú, polgári szempontú publicisztikája idegen volt a nemesi
hazafiasságnak. Költészete egyre távolabb került a petőfieskedőktől, noha
hívebben őrizte Petőfi hagyományát, mint azok. Egyaránt megvetette Petőfi híg
epigonjait és Arany üres
formabravúrokat kereső utánzóit. Azok pedig a megvetésre tudomásul nem vétellel
válaszoltak.
A kiegyezés után mint újságíró él, szerkesztőségi robotmunkával
tartja fenn magát. Közben szakadatlanul megjelennek a versei lapokban is, olykor
kötetekben is, később még a Kisfaludy Társaság is tagjául választja, csak éppen
senki sem méltatja. Lírájával nem tudnak mit kezdeni. Ez a líra sokkal érzékibb,
mint ahogy azt akár a Petőfi-, akár az Arany-epigonság eltűrné. Ez a líra sokkal
pesszimistább, mint ahogy a hazafias lelkendezés eltűrné.
Közben ír két
nagyon érdekes elbeszélő költeményt. A Találkozások, amelyben egy kissé érezhető
a hirtelen divatossá vált Anyegin hatása is, a nagyvárossá alakuló Pest képét
örökíti meg. A másik, az Alfréd regénye némiképpen byroni hatásokat is mutatva,
egy rosszul sikerült szerelem kapcsán a világpusztulás látomását vetíti fel nagy
lírai erővel. Mind a kettő fontos és sokértékű állomása a magyar verses regény
történetének. A kortársak elolvasták... és semmi sikerük nem volt.
Vége van Vége van, mindennek vége. Szép fiatal sűrü erdő, Egykor itten, réges-régen, Most is úgy van, minden úgy van, Nem is arról, ami megvolt; Ifju erdő, arany keret, Álmaikban meggyilkoltak, Vége van, mindennek vége. |
Csillagok Ha illatos, ábrándos éjen E ragyogó napok fényteste Csigává törpülök ijedten; Ti ott a fölséges égbolton Oh!... mikor én azokba nézek, Enyim e szép világ, mely itten ...Ti csillagok a magas égbe' |
Lírája közben egyre elmélyültebb és formailag is egyre
csiszoltabb lesz. Ezt sem veszi észre senki.
Még egyszer próbálkozik a
szerelmi boldogságban vigaszt találni. Ötvenhárom éves korában megnősül. Fiatal
lányt vesz feleségül. A házasság nem sikerül. A nyűgös, morgolódó, örökké
sértett férfi szerencsétlenné teszi a fiatalasszonyt, aki nem is érti férje
emberi-költői nagyságát. De a komor férfi sem alkalmas arra, hogy boldoggá
tegyen egy asszonyt. Másfél év után elválnak. Ettől kezdve még mélyebb a magány
és még kifinomodottabb a költészet.
Jóval túl van már hatvanadik esztendején,
amikor egy belvárosi utcán véletlenül összetalálkozik a dicsősége teljében
ragyogó Jókai-val. Még 1848-ból, a
Pilvax kávéházból ismerték egymást. Jókai örömmel üdvözli, szeretettel
érdeklődik, mi van vele. Kiderül, hogy évtizedek óta még csak nem is hallott
felőle, azt hitte, már rég nem él. Amikor Vajda elpanaszolja neki sorsát, Jókai
lelkesen áll mellé, hogy segítse. Ettől kezdve találkoznak, Jókai meleg hangú
cikket ír Vajdáról, egész tekintélyét latba veti, hogy a költő újabb műveit
szép, díszes kiadásban jelentessék meg. De a közönyön és a hivatalos irodalom
ellenszenvén ez sem segít. Messze előtte jár nemzedékének, az őt méltányolók
pedig még nem nőttek fel. Egész költészetének ez a tragédiája. 1897-ben,
hetvenéves korában úgy hal meg, hogy még a versolvasók java része sem tudja,
hogy volt egy Vajda János nevű költő, vagy ha nevét észre is vették, és egy-egy
művét el is olvasták, művészi nagyságát senki sem vette tudomásul. Még Jókai is,
az egyetlen, aki kiállt mellette, inkább a negyvennyolcas emlékek hív őrzőjét,
az egykori bajtársat érezte benne, mint a kor legnagyobb élő költőjét. Hiszen
akkor már Arany is meghalt, és valójában senki nem volt, aki költői nagyságában
felérhetett volna vele.
Érdekes, hogy még azok a fiatalok is, akik az új
költészetet előkészítették, és szembefordultak az epigonizmussal — mint
Reviczky, Komjáthy,
Kiss József vagy a rövid ideig oly divatos Ámbrányi Emil —, csak alig-alig
látták meg Vajdában az újat, a mást, az ő törekvéseik nagy elődjét. Halála után
még egy évtizedig kellett várni, hogy Ady és a Nyugat költői felfedezzék benne
az elődöt és hagyományt.
Vajda János egyenetlen költő. Óriási életművében,
különösen a korábbi verseiben, sok a nehézkes fogalmazás. Indulata és
szertelensége gyakran elragadja úgyannyira, hogy a költemény formátlanná,
terjengőssé válik. De ahogy az évek haladtak, egyre nagyobb lett a
formafegyelme. Igazán nagy költővé akkor lett, amikor már teljes volt a magány,
és a keserűségek ellen csak a költészet adott vigaszt.
Szemlélete
pesszimista, mint a XIX. század második felének világköltészete. Ebben rokona a
kortárs dekadenseknek. Hitetlen, és szenved a hitetlenségtől. De férfias
bátorsággal vallja be reménytelenségét, amely a mindenségig terjed.
1848-ban
gyökeredzik, de túllép Petőfi nemzedékén, és igazi modern költő.
Ő a
legmodernebb a magyar klasszikusok között. De mivel még odatartozik a
Petőfi-nemzedékhez, ő a legklasszikusabb a modernek között. Éppen ezért nem
tartozott sehová sem. Vele végződik a Petőfi-kortársak története. És vele
kezdődik az új magyar költészet.
Hegedüs Géza
copyright ©
László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu