Simone de Beauvoir amerikai útinaplójának egyik legmeglepőbb vezérmotívuma: hogy milyen provinciális az amerikai irodalom. Legalábbis a szó eredeti értelmében. Chicago más irodalmi isteneket tisztel, mint New York,  az egykori Dél egészen más típusú irodalmat és hagyományt ápol, mint a hajdani jenki Észak. Az irodalmi iskolák égtájak szerint települtek az Egyesült Államokban: centrum nincs, inkább: szétszórt műhelyek, melyekben különböző eszmék forrnak, sokféle kísérlet - s minderről épp abban az országban nincs egységes közvélemény, amit ábrázol, amiről szól - Amerikában. Saját hazájában nemigen próféta az amerikai író. Rangját és sikerét jobbára európai visszhangja határozza meg. Hemingway-t, Henry Millert - Párizs nevelte, hírét Európa vitte diadalra. S William Faulknert, az amerikai Dél nagy íróját is a Nobel-díj sikere választotta ki a tengeren túli országok művészei közül az élre, hazája reprezentatív alkotójává. Az amerikai tankönyvek máig "regionális" írónak nevezik, s tán annyi joggal, hogy Faulkner valóban egy meghatározott táj s egy különleges nép ábrázolója. Közel harminc regénye ugyanegy földrajzi környezetet rajzol: mitikus tájat, á "Yoknapatawpha County"-t, mely művészi átköltése Faulkner szűkebb hazájának, Mississippi államának. Ezt a különös tájat a képzelet valóságos jelleggel ruházta fel. Városai - Jefferson, a központ és a tőle hetvenöt mérföldnyire, délre elterülő Memphis - plasztikus, önálló történelemmel rendelkező eleven színhelyek, ahol a Faulkner-olvasó néhány regény után már könnyen eligazodik. A regények lakói pedig, mint egy hatalmas krónika szereplői kötetről kötetre vándorolnak: Dél históriáját, Dél tragédiáját személyesítik meg. A múlt század Észak-Déli háborújában Amerika megteremtette egységes rendszerét - s megszabadította az országot a néger rabszolgaságtól. De ahhoz, hogy a múlt minden árnyától elszakadjon - a rabszolgaság minden formájának megszüntetése lenne szükséges. A kiváltságok ,azonban megmaradtak, s nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak. Faulkner, Dél legendájának költője maga is előkelő családból származott - a vagyon azonban már hiányzott a gőgös öntudathoz. Ez a régi előkelőség (erre épp az írónak demokrata Faulkner a tanú) máig követeli jogait, máig hirdeti fensőbbségét. A képletet mi csak .a feudalizmus pusztulásából ismerjük - s inkább a szélhámos dzsentri alakjában szoktuk meg a hajdani hét szilvafára büszke nemességet - s új, meglepő, ismeretlen a szolgáikat vesztett rabszolgatartók vad indulata, gyűlölködő, féktelen természete. Ha a dzsentri ábrázolási formája a komédia, az elnéző, humoros anekdota lehetett - az elszánt Dél természetrajzát csak egy tragikus eposz mutathatja be. Az egy tájhoz kötődő, egyetlen környezet megigézettjeként alkotó Faulkner a tragikus eposz megírására vállalkozott. Magyarul csak a Megszületik augusztusban olvasható. Ez a könyv csupán egyik jelenete - nem is egész felvonása - Faulkner "emberi tragédiájának". Mégis jól képviseli az egész művet. Pedig nem vezet el a hanyatló Sartorisok és a feltörekvő Snopesok világába - vagyis nem az életmű főszereplőit mutatja be. De kitűnően érzékelteti a vad Dél babonákkal terhes, a múlt örökségétől fojtó közérzetét - azt a földet, ahol a faji megkülönböztetés, lincselés szinte a mindennapok természetes "színfoltja". A regény egyetlen nap keresztmetszete. Faulkner nem dolgozik szokott regényírói módszerekkel. Felbontja az időrendet. S annak az egy napnak a történetébe - amikor egy fiatal anya, Lena Grove eltűnt kedvesét keresi, s egy vérszerint néger gyilkost elfog a sheriff - a korszak históriáját zsúfolja bele. Hőseinek előtörténetét olyan egyszerű mesélőkedvvel mondja el, olyan magától értetődő betétként, mintha nem is a 20. század bonyolult írói technikájával kísérletezne, hanem, régi íróként, születéstől a halálig követné szereplőinek sorsát. A múlt és a környezet befolyását a jellemre és sorsra minden esetben szándékosan és mondhatni, durván hangsúlyozza. A Megszületik augusztusban hőse, Christmas azért lesz gyilkos Faulkner elemzésében, mert árvasága, puritán, szenteskedő neveltetése, kicsapongó ifjúkora, a folytonos félelem .a megaláztatástól, attól, hogy fehér bőre ellenére a halvány néger árnyalatot észreveszik rajta -szinte előre megszabja tragikus tettét. Születése pillanatától űzött vad ez a dúló szenvedélyektől emésztett hős, aki farkasbőrt ölt egy farkaserkölcsű társadalomban. S itt aztán a nagy tehetségű író olyan szélsőségekhez ér az ábrázolásban, ahová ízlésünk nem mindig tudja követni. A beteges kilengések naturalista leírásával, az el-eltompuló ösztönök állati kitörésének klinikai megjelenítésével elmerül az erotikában, pszichológiában. Látomása elkeseredett és kegyetlen. De az illúziótlanság nem vezet pesszimizmushoz. Faulkner éles bírálatát humanizmus táplálja - s ezt a humanista indulatot igazolja az olyan egyszerű lelkek, mint Lena Grove igaz leírása: A gyermeket váró, naiv, ártatlan fiatal lány költői ellenképe az elkárhozó Christmasnak - s ha mi is, mint nyugati kritikusai, pusztán vallásos jelképet próbálnánk látni e szembeállításban - azt is mondhatnánk, hogy az elkárhozó gyilkossal szemben a gyermeket váró tiszta lélek képviseli a megváltást; vagyis, a magunk szavával, az emberséget, a jövőt. Faulkner bonyolult világát egyetlen regény elemzése nem érzékeltetheti. De annyit talán sejtetni enged, hogy a magyarul is megszólaló Faulknerben korunk egyik nagy realistáját ismerhette meg olvasóközönségünk; olyan írót, akinek szuggesztív ereje egy távoli és izgalmas világ fel-fedezésével kecsegtet. Az öreg Faulkner igazából filozófiára képtelen alkat volt - ez az első benyomásunk sűrű, bekezdések nélkül ömlő prózájáról. Megszállott íróként egyetlen táj, a mágikus amerikai Dél tartotta fogva fantáziáját: egy elmaradt ország babonája és misztikája gyújtotta fel képzeletét: kegyetlen arisztokraták, törekvő s éppoly kíméletlen polgárok, kisvárosi előítéletek, szenvedő négerek - sűrű valóság ez, s nem gondolat ihlette, tudatosság szerkesztette írói világ. A rendkívüli színek, az egzotikumhoz való vonzódás különben is kizárni látszik az elmélkedő hajlamot; s Faulknernál annak lehetünk tanúi, hogy egy író szerelembe esett szülőföldjének varázsával, szűkebb pátriájának embereivel és történeteivel. Zárt, szűk írói tárgyat variált húsz regényében és megannyi elbeszélésében. A világirodalomba vonult be ez a Dél, ez a szűk haza Faulkner tollán. A Mississippi deltájának vidéke, ismerős és érdekes művészi birodalommá nőtt. Gondoljuk el: :milyen különleges, első pillanatban merőben sajátságos környezetet és problémákat tudott egyetemes szintre emelni Faulkner. Idegen nevek, idegen arcok, ismeretlen szenvedélyek; egyik regényében egy fatelep szakszerű leírása; másutt munka a gyapotföldeken: az újdonságuk ereje se lenne elég ahhoz, hogy lekösse az olvasó figyelmét. Mitől hat ez az írói világ, azt leginkább Az öregből értettem meg. S ha egyetlen mondatban akarnám kifejezni a faulkneri tanulságot, úgy is mondhatnám: a valóság megszállottja a valóság puszta érdekességében sose bízott, csak .abban, amit a realitás építőelemeiből sugallattá, mondanivalóvá tudott tágítani.

 A Mississippi-  1927-es pusztító árvizét idézi Az öreg története. A mentési munkálatokban fegyencek is részt vesznek. Kettő közülük imbolygó csónakon indul el, hogy egy asszonyt és egy férfit megmentsen. Végül azonban csak a magas termetű rab és az áldott állapotban levő asszony marad a csónakban. Városok, vízben úszó neonreklámok, gyapotföldek felett sodorja őket az ár. A kígyók .szigetére kerülnek - itt szüli meg gyermekét az asszony. A fegyenc, hogy némi pénzhez jussanak, alligátorokra vadászik a vízben, puszta kézzel és meztelen pengével. S ahogy a dühöngő sodrás alábbhagy, a rab feladja magát a hatóságoknál. Visszaszolgáltatja a csónakot, jelenti, hogy megmentette az asszonyt, s újra a börtön emberlakta melegét választja. Megalázott, szabadságából kifosztott emberről szól a hősi történet. Emberről, akiben tiszta küzdőkedv, bátorság és energia halmozódott fel - de sok gyönyörű képessége fogoly. Szabad érzéseit gúzsba köti a hamis felelősségtudat; energiáit a fegyencpszichológia. A természet és az emberi világ iszonyatos ellenségként tiporja meg az embert. Ám, az elemeken, a pusztító démonokon; sebtől borítva, végsőkig csigázva is úrrá lehet. Árvízi Robinsonként egy szál deszkával is evezni tud, a vadállatokkal megbirkózik. Az emberi társadalomban viszont hiábavaló a magányos küzdelem. Eredménye csak a bukás és kiszolgáltatottság lehet. S a fegyenc, aki az öreggel, a folyammal meg tudott küzdeni, tehetetlenül csuklik össze az első egyenruha, az első fegyver láttán. Igaz vízió ez, szuggesztív erővel jeleníti meg egy látomásos író képét a saját világáról: brutalitás, embertelenség, vad, pusztító csapások súlyától roppan meg az ember; gengszter-romantika csábítja a bűnre, s kínzó kegyetlenség ébreszti a valóságra. Fontos mozzanat: amikor a fegyenc épségben visszaszolgáltatja a csónakot, s partra vezérli a megmentett asszonyt: szökésért újabb tíz esztendőre ítélik. Bűne nincs, csak éppen törölték a nyilvántartásból, az élők sorából. S a fegyencek urai, a maguk bőrét mentendő, a rabság halálát mérik reá. Az elítélt ártatlan - ez a kép Franz Kafka óta kísért a nyugati irodalomban. a Per hősét így gyilkolják ki a világból: holott egyetlen bűne - maga a lét. Faulkner Az öreg-ben ennek a kísértet-víziónak mag vas, társadalom-pszichológiai tartalmat ad. Nála nem "metafizikai" a látomás. Egy elnyomó rend képe kísért belőle. Egy gonosz kormányzási rendszer, egy elvadult, szadista börtönfelügyelő: maga a bürokrata hatalom. Faulkner a megalázottság oldaláról festi a képét, s a kép: lázító, nyugtalanító, humanista. S ahogy az ítélet szimbólum a kisregényben, a többi motívum is az. Nem új, nem eredeti. A kisgyerek megszületése a vízen, az egész robinzonád, a harc ,az alligátorokkal, formailag is világirodalmi közkincs. Ezt a példatárat hajlamosak vagyunk kifogyhatatlannak tekinteni, holott az emberiség ,;alap-misztériumaiból", vagyis legendás és példa-erejű képanyagából viszonylag kevés az egyetemesen érvényes és művészileg használható. Olyan ez, mint egy világi biblia, s a művész éppúgy él vele, ahogy .az egyházi festők a kisded születése, Mária mennybemenetele, a Golgota témáival. Nem a téma eredetiségén, hanem .a felfogás módján múlik minden. Faulkner áhítatos kézzel nyúl a pogány mítoszokhoz: az öregről, a nagy folyamról az egyszerű emberek babonás tiszteletével ír, úgy, ahogy az ellenségből baráttá átváltozó vízről környékének lakói gondolkodnak; a születés világivá átmintázott jelenetét ritka szép, visszafojtott pátosszal jeleníti meg. Ez a visszafojtott, a brutalitás tényein átragyogó pátosz a mű csillagos erénye. Félek leírni ezt a szót: remekmű. Nincs szükség rá, bizonytalan fogalom, gyanús is. Faulkner különben egyenetlen író volt, s ritkán adódott pályáján olyan fegyelmezett pillanat, amikor szemléletét, áradó stílusát, vízióját és humanizmusát ilyen szerencsés kézzel egybefogta volna. Az öreget sem abban a formájában írta, ahogy az most nálunk, B, Nagy László izzóan eleven fordításában megjelent. Egy másik, ezzel egybeszőtt szerelmi kisregény alkotott párhuzamos művet a fegyenc történetével: a fejezetek feleseltek benne. Később aztán kiemelték az iker műből Az öreget; így közölte egy folyóirat is, majd egy Faulkner-gyűjtemény. S a másik kisregény, mintha Az öreg kiküzdött mondanivalóját tagadta volna: az emberi szenvedély reménytelenül pusztító erejét sugallta; épp azt a szépséget cáfolta, melyet oly tisztelettel, együttérző szívvel formált meg a fegyenc históriájában. Az öreg kivételes pillanat, ritka lelkiállapot gyümölcse - a pálya summája, de egyszersmind kitérője; csúcsa, de nem foglalata.
A legnagyobb mű Faulkner életművében.