E

Amennyiben oldalainkon valamit nem találnál,
használd a mellékelt keresőt:

EGYÉNÍTÉS: színművészeti értelemben a korábbi felfogástól elhatárolódó, egyéni szerepinterpretáció - általános esztétikai értelemben: tipizálás.

EGZISZTENCIALIZMUS: a polgári filozófia egyik XX. századi irányzata, fő tétele szerint a megismerés kiindulópontja az egyéni lét s a lényeg, az esszencia csak határhelyzetekben, a lét felfokozott átélésének pillanataiban kerül kapcsolatba az emberrel; az ember szabadságra ítéltetett lény választások sorában valósítja meg önmagát; egyedül kell döntenie s e felelősség szorongással tölti el - az egzisztencialista filozófia előfutára Kierkegaard és Nietzsche, az általuk felvetett gondolatokat fejleszti tovább Jaspers, Camus és Sartre - e két utóbbi filozófiai tételeit szépirodalmi művekben is megjelenítette, ezáltal az egzisztencialista irodalom magas színvonalú és rendkívül népszerű művekből áll. J.P. Sartre a következőképpen határozza meg az egzisztencializmust: “ Az egzisztencializmuson olyan tant értünk, amely lehetővé teszi az emberi életet, és amely azt is hirdeti, hogy minden igazság és cselekvés emberi környezetet implikál... A dolgokat bonyolítja, hogy két egzisztencialista iskola van: először a keresztény, akik közé Jasperset és Gabriel Marcelt számítom; azután az ateista egzisztencialisták, akik közé Heidegger tartozik, a francia egzisztencialistákkal és magammal együtt. Közös vonásuk csupán az, hogy úgy vélik, az egzisztencia megelőzi az esszenciát, vagy másként, hogy a kiindulópont a szubjektivitás... Az ateista egzisztencializmus azt vallja, hogy ha nincs isten, legalább van egy lény, akinél az egzisztencia megelőzi az esszenciát, egy lény, aki van mielőtt bármilyen fogalom meghatározhatná létezését, és hogy ez a lény az ember. Mert az ember először létezik, előfordul, feltűnik a világban, és csak azután határozza meg önmagát. Az egzisztencialista szemlélet szerint az ember kezdetben semmi, csak később válik azzá ami, és olyan lesz, amilyenné önmagát alakítja.”

EKLEKTICIZMUS: a XIX. század második felében elterjedt építészeti irányzat - egymáshoz nem illő tartalmi-formai elemek összefércelése a műalkotásban - a mű belső egységének a hiánya.

EKLOGA: eredetileg szemelvényt jelent - görög eredetű műfaj, kezdetben párbeszédes pásztorköltemény, később gondolatok, érzések szembesítésére alkalmazott forma melyben a pásztori elemek átvitt értelműek. Az antik ekloga egyik különösen kedvelt témája: a szerelem és az erotika. Theokritosznál ez a következőképpen jelentkezik:

...Mint a bogáncsnak
lengő hajkoronája, mikor megaszalja a szép nyár;
fut, ha szerelmet ígérsz, de ha nem szereted, fut
utánad,
s megmozgat minden követ érted. Mert a szerelmes
gyakran szépnek látja a rútat is, ó Polyphámos!

( Kerényi Grácia fordítása )

A pásztorjáték Theokritosznál és követőinél gyakran álruhás szerelmi játék, ahol az erotika környezetét a lugasok, berkek, a mezők szolgáltatják, ízét pedig a sikamlós évődés. ezt a rafinált formát a latinság nagy költője, Vergilius megújítja, sőt új tartalmakkal is megtölti. Az ő kezén lesz az ekloga az aranykor virágzásának műfaja:

“Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet...
S néked gyermek, a föld maga első áldozatul hoz
Gazdagon omló repkénnyel keveredve gyökönként,
És ízi rózsát ont s vele együtt tarka akantuszt.
Önként tér meg a kecske fejésre, duzzad a tőgye,
S többé már nem féli a nyáj a hatalmas oroszlánt.”

Az aranykor: a szelídség és a béke ideje. A vers messianisztikus jóslatát a kereszténység Krisztus születésének legendájaként magyarázta. Ezért lehetett Vergilius a középkor választott nagy költője, s innen az, hogy az Isteni színjáték -ban Dante őt, a pogányt választhatja túlvilági kalauzul.

A pásztori költészetben két, egymással keveredő örökség szerepel. Az egyik a rafinált és mesterkélt, a szerepjátszó; a másik, mely az aranykor ihletében a békés idill körvonalait festi meg, s gondolatában ott a háború gyűlölete, és a szorongás és félelem a megromlott emberi világtól. A világirodalomban e két egybefonódó hagyományt bizonyos korszakok különválasztották. Így az angol barokk költészet merőben az erotikus pásztorjátékot folytatta, míg a rokokó, a XVIII. században egy hamis galantéria fáradt arisztokratizmusával fordult a pásztori múzsához.

A bukolikus költészet a késői korok számára azonban menekülés a baljós környező valóságtól, menekülés az idillhez, a reményhez. A kilenc sípú pásztorfurulya szólal meg Babits-nál újra - s részben az ő nyomán, a Nyugat harmadik nemzedékéből induló költők is ezt a menekülő múzsát választják.

“Versemből tűnjön el az áradó valóság,
Te Múzsa, fogj kézen, hogy innen elvigyél.
A szép mezőkre fuss, hol nyílnak még a rózsák,
Hol senkit nem követ, nem üldöz, nem ítél
Detektív és ügyész, szegénység és hatóság.”

Vas István írt így, s ebből a pásztori költészetből világos a társadalmi-történelmi tartalom, az, hogy milyen világgal fordul szembe az új “bukolikus” költő. Vas István és költőbarátja a mártírhalált halt Radnóti Miklós pásztori múzsája tagadó és lázító. A két világháború közötti magyar líra felfedezi a régi hagyományt, a bukólika messianizmusát, jövőt és aranykort jósló jellegét is.

“Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, rijj patak ágya!
ébredj már aluvó!”

Fordított, fonák ez a Radnóti verséből elénktáruló idill, mely csupa mozgás - a szörnyű világban már a természet sem menedék. A bukolikus, pásztori költészet két hagyománya közül Radnóti nem az erotikus rafináltat, nem a rokokósan bájolgót, hanem a humanista, jövőt idéző örökséget választotta.

ELBESZÉLŐ NÉZŐPONT: az elbeszélés mint epikus közlésforma sajátosságait összefoglaló kategória: ki az elbeszélő, hányadik személyben szól, hogyan viszonyul a történethez, csak saját vagy mások szavait tolmácsolja-e, milyen távolságot teremt a befogadó és a történet között.

ELÉGIA: időmértékes disztichonban írt epikus-lírai műfaj - az elégikusság domináns jegyeit magán viselő költemény. Az elégia panaszdal. Az emberi lélek bánatát a költő a vers erejével fejezi ki - boldogtalanságát, sóvárgását, megnyugvó keserűségét adja tudtunkra. Az ókorban, a görögségnél minden disztichonban , azaz hexameterben és pentameterben írott rövidebb terjedelmű lírai verset elégiának neveztek, mert a hat lábból álló daktilus és a hiányos ötlábú versmérték elegye a görög fülnek azt a nyugodt, rezignált és bánatos hangzást adta, ami az elégiának sajátja. Az elégia meghatározása sokat változott az évezredek alatt. Méghozzá aszerint, hogy a panasz milyen emberi és közösségi tartalmakat szólaltatott meg. Mit sirat a költő, és milyen eszmények nevében. Eszerint az elégián belül megkülönböztetünk jeremiádot - mely rendszerint egy nemzet sorsán kesereg:

Kisfaludy Károly: Mohács

( részlet )

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámaival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori ! büszke vezér ! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul !
Szűk vala egy ország ! be kicsiny most néma lakásod !
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyugodj ! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békítő sír enyhe takarja porod.

Ide sorolják az úgynevezett heroidákat ( magyar szóval költői hősleveleket ), amely eredetileg hellenisztikus és preciőz műfaj volt, de irodalmi változatából a száműzött Ovidius adott halhatatlan példát.

Az elégia első tudós meghatározását Schiller adta aki szerint a költő vágy és valóság viszonyát énekli meg. E két elem viszonya teremti meg a költői formát. Ha a vágy egybeteljesedett, elért ideált rögzít a versben, úgy az idill hangzik fel a költő ajkán: harmóniát érez ekkor a gondolat és cél, eszmény és valóság között. A második lírai faj - s új, másfajta érzelmi, gondolati viszony - akkor támad, ha a valóság és gondolat, környezet és eszmény között nagy a különbség; minden csupa diszharmónia, feszülő ellentmondás. Ekkor az ellentmondások műfaja a szatíra sistereg ki a költői indulatból. És a kettő között egy szép és nagyszerű műfaj áll, - amikor a vágy az el nem ért, de valóságosnak érzett eszmény iránt sóvárog: ez az elégia pillanata, az érzésé, mely magasztos panaszt, ideáltól fűtött sóvárgást ad a költő ajkára. Az elégiának tehát - mondja Schiller - csak az eszmény ébresztette szomorúságból szabad fakadnia; a kicsinyes szomorúság éppúgy nem alkalmas az elégikus érzelemre, mint a patetikus, vad, feldúlt és izgága. Az elégikus panasz tehát nem azért olyan nyugodt és békés, mert benne eleve lemondás rejtezik, fáradtság és beletörődés, hanem azért, mert az elvesztett boldogság képét idézi.

Hogy az elégia szomorúsága, panasza és sóvárgása eszményből fakad, mi sem mutatja jobban, mint hogy Tóth Árpád épp a háború vérzivataros napjaiban, a béke gondolatának jegyében siratja a pusztító ember-ezreket:

 

Tóth Árpád: Elégia egy elesett ifjú emlékére

Ó, búsan csurran, s bánatosan ragyog
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong,
S messzi hegyek aromáit hozza.

Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét
Csengésű párját régi napokra most
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cukrozzák !

Jó most halottat hívni az éjidőn,
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Akáci közt fehér lepelben
Leng-e kísértet a néma útra ?

Emlékszel-é rá ? gyenge leány-színét
Orcáinak még festi eléd szíved ?
Ellhult a harcon ő is, ő is,
Áldozatul a setét viharban.

Dícsérjem-é őt ? verjem-e rá kemény
Ércét “hős” szónak ? csillog a hősi szó,
De tompán is kondul s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.

Nem foglalom hát vasba finom s szelíd
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.

Hunyt ifjat illőbb megremegő, setét
Virágú verssel hinteni most körül,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.

Nyugtassa Isten, sírja örök ölén
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszínű hold.

S ha bús hazánkba eljön a Béke majd,
S keze a tornyok ablakain benyúl,
Zendítve a harangok bronzát,
S felriad édes ívű galambraj,

És feldoboghat újra nehéz szívünk,
S felnézhet ismét földresütött szemünk,
Keresve boldog horizontot -
Ő is örüljön a néma sírban !

Az elégia a modern irodalom történetében leginkább a XVIII. században, a szentimentalizmussal virágzott. Ekkor elevenedett fel eredeti jelentéstartalma: sírfelirat.

Thomas Gray: Sírfelirat

Egy ifjú szállt itt sírjába korán,
kit hír s szerencse nem pártolt soha,
de kegyes volt hozzá a tudomány,
s mátkája volt a melancholia.

Jósága nagy volt és nyíltsága szép,
az égtől kárpótlást bőven kapott,
szenvedőknek jutott könnye elég,
barát-szívet kért, s ez megadatott.

Ne kérd tovább erényit, vétkeit,
a szörnyű mélyből fel ne ráncigáld,
( hol rémség és reménység közt lesik
mindmegannyian a Feltámadást.)

( Jékely Zoltán fordítása )

Az elégiának ez a fajtája már közvetlenül szomorú tárgyat választ. Kelléke az elmúlás legbrutálisabb jelképe a halál, díszlete a temető, s alaphangja a megnyugvó bánat, a melankólia. Ez már az elégiaköltészet egyik szélsősége.

ELÉGIKUSSÁG: művészeti minőség - a valóság alulmarad az eszménnyel szemben, a művész nem leli fel eszményeit a valóságban s ezért rezignált, fájdalmas attitűddel ábrázolja az utóbbit.

ÉLÉNKSÉG: a régi stilisztikában a szép stílusnak ( a szemléletességen és a jóhangzáson kívül) a harmadik kelléke. Eszközei az alakzatok, a szokásostól eltérő olyan nyelvi fordulatok, amelyek elsősorban az olvasó és hallgató érzelmeire, indulataira, akaratára hatnak és ezátal teszik élénkebbé a stílust.

ÉLETKÉP: zsánerkép; festészeti műfaj, amely az élet köznapi eseményeit, jeleneteit ábrázolja, igen szoros kapcsolatban az adott történelmi helyzettel. A mindennapi élet valamely tipikus jelenetét vagy figuráját ábrázoló, lírai és epikai elemeket egyaránt magába foglaló kisebb prózai vagy verses mű. A kelet-európai irodalmaknak a népiesség jegyében fogant kedvelt műfaja. A környezet és jellemrajzot előtérbe helyező, a cselekményt másodrangúnak tekintő rövidebb színpadi mű. A naturalizmus idején divatos, a népszínműhöz közelálló színpadi műfaj.

ELHALLGATÁS: A mondatok szándékos félbeszakítása, a mondanivaló egy részének elhallgatása hatásos stiláris eszköz. Vagy azt érzékelteti, hogy nem akarjuk folytatni mondanivalónkat mert az elhallgatott rész úgyis világos az olvasó előtt, vagy éppenséggel rájuk bízza a gondolat folytatását.

ELIDEGENEDÉS: Filozófiai fogalom, azt a folyamatot jelöli, amely a modern világ emberében végbemegy az elgépiesedés, az urbanizáció, a létbizonytalanság és a magányosság következtében, s amelynek lényege: elfordulás a világtól, a többi embertől. Az abszurd irodalom egyik legfőbb témája.

ELIDEGENÍTÉS: Brecht színházelméletében az ész előtérbe helyezése az érzelemmel szemben amely szerint a művészetnek a dolgok új szemszögből való láttatása révén meg kell szüntetnie a sablonos, automatikus látásmódot mely biztosítja a közönség aktív, gondolkodó, kritikus részvételét.

ELIDEGENÍTŐ HATÁS: V-effektus - az elidegenítés brechti elméletének gyakorlati megvalósítására kidolgozott dramaturgiai és rendezési eljárás, eszközei: az egyes jelenetek feszültségére koncentráló, epikus drámafelépítés, songok, narrátor közbeiktatása, fejezetcímek vetítése, feliratozás, az átélést, beleélést kiiktató, a szerző és a rendező álláspontját érvényesítő racionális színészi játék.

ÉLMÉNYSZERŰSÉG: művészeti minőség; kritériuma az, hogy a mű úgy tükrözze tárgyát, hogy a befogadói élmény a befogadó saját közvetlen élményeihez hasonló, de azzal mégsem azonos, jegyekkel rendelkezzék. Ennek fő összetevői az átélést segítő érzékletesség, érzelmesség, stb. A művészi élménynek azonban lényegremutatóbbnak kell lennie a közvetlen élménynél: ezért az élményszerűség elvi alapja nem a természetelvűség, hanem a tipikusság.

ELŐRÍM: az alliterációnak az a vállfaja, amelyben a szókezdő magánhangzók azonosak, illetve a szókezdő mássalhangzók mellett a magánhangzók is összecsengenek.

EMELKEDETTSÉG: a szépség és a fenség határterületén elhelyezkedő, igen pozitív erkölcsi színezetű esztétikai minőség.

EMELKEDŐ RITMUS: az időmértékes verselésben az a ritmusfajta, melynél a versláb vagy ütem rövid illetve hangsúlytalan szótaggal kezdődik és hosszú illetve hangsúlyos szótaggal végződik.

EMFÁZIS: érzelmi nyomaték - egy szó jelentéskörének értékítélettel párosuló alkalmi leszűkítése.

ENALLAGÉ: felcserél. Jelzőáttolás, az impresszionista stílusban gyakori alakzat: a jeltő nem amellett a szó mellett áll, amelyre logikailag vonatkozik. Pl.: József Attila: Aranyos lapály, gólyahír,
           áramló könnyűségű rét.
           Ezüst derűvel ráz a nyír
           egy szellőcskét és leng az ég.

ENIGMA: talány, rejtvény; homályos metafora vagy allegória.

ÉNLÍRA: azon lírai alkotások gyűjtőfogalma, amelyekben a lírai én közvetlenül nyilatkozik meg.

ENTREMÉS: 13-17. századi spanyol közjáték; kezdetben pantomimikus, később zenés-táncos vidám jelenet.

EPEISZODION: Az epeiszodion a tragédiának az a párbeszédes része, amely a két teljes kardal között foglal helyet (a modern drámák jelenetnek nevezett részével rokon).

EPIGON: szerény tehetségű művész, aki eredetiség nélkül, mást utánozva alkot.

EPIGRAMMA: költői műfaj, egyszerű, tömör, többnyire két ellentétes szerkezeti részt egységbe kapcsoló gondolati költemény. Két típusa szerint ismerünk magasztos hangvételű, dicsőítő és élcelődő, humoros epigrammákat. A sírversekből alakult ki a görög költészetben; tömörségét, pontosságra törekvését ebből őrizte meg. Az újkori költészetben a didaktikus és az antik hagyományokat ápoló költészet kedvelte különösebben: a humanizmus és a klasszicizmus.

Kölcsey Ferenc
Huszt


Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
    Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
    Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
    Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
    Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

EPIKA: a három alapvető szépirodalmi műfaj egyike, legfőbb sajátossága az, hogy ábrázolásában a külső valóság tárgyias tematikája dominál, s előadásmódja alapvetően elbeszélő, monológikus jellegű, többnyire múlt időben beszél, a hősöket és társadalmi körülményeiket egymásrahatásukban ábrázolja.

EPIKUS DRÁMA: olyan drámai mű, amelyben az elbeszélői mozzanatok fokozottabb mértékben érvényesülnek

EPIKUS SZÍNHÁZ: Brecht dramaturgiai, rendezői és interpretációs elmélete és gyakorlata amely az elidegenítés módszerére épül és az elidegenítő hatás eszközét alkalmazza

EPILÓGUS: rendszerint drámai és epikai művekhez csatolt, a mű törzsszövegétől különálló befejező rész

EPISZTOLA: megnevezett, valóságos személyhez írt verses levél - irodalmi levél

EPITÁFIUM: sírvers

EPITHETIZMUS: a jelzők halmozott használata; Olyan stílusalakzat, melyben a jeltő a hozzá tartozó főnévvel való kapcsolatban módosult jelentést kap, metafora vagy metonímia lesz.

EPOPEA: az eposz legigényesebb válfaja, nagyeposz, nemzeti hőseposz - kiemelkedő hősökről szóló, kalandos történetet előadó hosszabb epikus költemény

EPOSZ: szűkebb értelemben a homéroszi típusú hősköltemények elnevezése - tágabb értelemben bármely hősköltemény - fő típusai: a naiv eposz az ókorban, a műeposz a reneszánszban és a barokkban virágzott - fő szerkezeti elemei: a tárgy megjelölése / propositio /, segélykérés / invocatio /, seregszemle / enumeratio /, csodás elemek alkalmazása, in medias res indítás, díszítő jelzők, eposzi hasonlatok - komikus vállfaja a vígeposz, valójában a műfaj paródiája

Az Arisztotelész-en alapuló esztétika és műfajértékelés a romantika koráig az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak. A legkonvencionálisabb (hagyományosabb) és legtöbb kötöttséggel járó epikai alkotás. Homérosz teremti meg a konvenciókat, és Vergilius teszi kötelezővé az utókor számára. (A Homérosz vagy Vergilius kérdés tudniillik, hogy melyik a tökéletesebb eldöntése koronként változik. Az ún. “romantikus korok” Homéroszt, a “klasszicista korok” Vergiliust választják.)
Az eposz mindig az egész népre, közösségre kiható, nagy jelentőségű eseményt dolgoz fel, vagy az esemény azzá válik az eposzi ábrázolás során.
Hőse: az istenek által is támogatott nagy formátumú hős, az ún. eposzi hős.
Története: mindig két szinten játszódik; az istenek és az emberek szintjén
Ideje: mindig a múlt; s ez az alkotó ill. befogadó számára eszmény, követendő példa
Az eposz harmonikus világképet sugalló műfaj. Mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be.
Az eposz szerkezeti és stiláris jellemzői, az ún. eposzi kellékek Homérosznál még a szóbeli előadásmód függvényei, a későbbi eposzokban már kötelező kellékek:

  1. invokáció: (segélykérés, megszólítás)
    Az antik eposzokban ez Kalliopéhoz, az eposzírás múzsájához szól. A barokk eposzokban Szűz Máriához. A késő-klasszicista- és romantikus eposzokban pedig látomássá alakul.
    Vörösmarty: Zalán futása – “Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”
    Arany: Toldi előhang
  2. propozíció: (tárgymegjelölés)
    Homérosz: Iliász“Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét!”
    Homérosz: Odüsszeia“Férfiúról szólj nékem, múzsa, ki sokfele bolygott.”
    Vergilius: Aeneis“arma virumque cano”
    Zrínyi: Szigeti veszedelem – “Fegyvert s vitézt éneklek”
  3. enumeráció: (előszámlálás, seregszemle)

    a.) a vizuális szemléletmód következménye
    b.) az egyetemesítés eszköze; a küzdelem nagyságát jelzi két típusa van:
    1. a szembenálló feleket veszi sorra
    2. genealógiai (leszármazástani): egy-egy kiemelkedő alak nagyságát jelzi az ősök felsorakoztatásával

  4. in medias res: (a dolgok közepébe vágva)

    a.) Iliász
    Olyan pont kiválasztása, ahonnan múltra és jövőre egyaránt rálátás nyílik.
    b.) Odüsszeia
    A főhős elmeséli az előzményeket

  1. epitheton ornans:
    állandó vagy eposzi jelző (gyorslábú Akhilleusz)
    a.) a vizuális szemléletmód függvénye
    b.) a névvel együtt nagyobb ritmikai egységet alkot; s könnyebb megalkotni a hexametert
  2. verselés: az antik eposzok esetében hexameter
    Arisztotelész a Poétikában hősi mértéknek nevezi.
  3. epikus hasonlat:
    a.) a vizuális szemléletmód függvénye
    b.) az egyetemesítés eszköze
  4. deus ex machina: (isteni közbeavatkozás)
    A görög színházhoz kapcsolódik az elnevezés (emelőszerkezet emelte az istent alakító színészt a díszlet fölé).
    váratlan fordulat, közbelépés, a mű logikájából nem következő fordulat
    görögöket támogató istenek: Pallasz Athéné, Thetisz, Héra, Héphaisztosz, Poszeidon
    trójaiakat támogató istenek: Aphrodité, Apollón, Irisz
  5. párhuzamos szembeállító szerkesztés:
    mindkét táborból egy-egy hős küzdelmét írja le:

    Akhilleusz–Hektor
    Patroklosz–Hektor
    Meneláosz–Párisz
    Diomédész–Aeneas
    Akhilleusz–Párisz

  6. pars pro toto elv:
    rész az egészért rész az egész helyett (pl.: Iliász: trójai háború 10. év 52 nap)
  7. visszatérő toposzok, szövegrészletek:
    Bizonyos alapvető emberi cselekedeteket (vendéglátás, temetés) az eposz különböző helyein azonos módon olvashatunk. A szóbeli előadásmód függvénye.

ESSZÉ: olyan filozófiai-szaktudományi értekezés, amely mondanivalóját szépírói eszközökkel fejti ki

ESSZÉREGÉNY: olyan regény, melyben a kompozíció szerves részeként esszészerű részletek vannak

ESZTÉTIKA: a görög aisztheszisz = érzékelés, észlelés szóból származik. Az esztétikum törvényszerűségeivel foglalkozó filozófiai tudományág. Az esztétikum értékelő fogalom, s bár sokáig a szépség, olykor a szabadság, az igazság szinonimájának is tekintették. A műalkotás ( az esztétikai tárgy ) érzéki-érzékletes formában formában tárja elénk a valóság bizonyos tényeit, jelenségeit, s eközben feltárja azt is, hogy ezek milyen értékkel vagy értékhiánnyal jellemezhetőek.

ESZTÉTIKUM: látható-hallható érzéki formában megjelenő emberi lényeg. Egymástól értékben különböző válfajai az esztétikai minőségek, s minden olyan jelenség, amely ilyen minőségekkel rendelkezik.

ETIMOLÓGIA: eredeztetés - szófejtés: valamely szó eredetének, keletkezésmódjának tudományos meghatározása, a nyelvtudomány azon ága amely ezzel foglalkozik - hasonló alakú szavak kifejező jellegű összekapcsolása

EUFEMIZMUS: szépített közlés. A szóképpel rokon stíluseszköz. Eredete a mitikus világképre vezethető vissza: valaminek a nevét félelemből, tiszteletből nem mondták ki, helyette körülíró megnevezést alkalmaztak. Mint stíluseszköz enyhítésre, szépítésre, pozitív érzelmi megnyilvánulás kifejezésére alkalmas. Túlzott alkalmazása a komikum egyik forrása. Az újkori költészet eszköztárába az angol reneszánsz idején John Lyly hozta be, aki az Eupheus című regényében alkalmazta

EVOKÁCIÓ: felidézés - a művészi alkotás azon követelménye, hogy a befogadóban olyan hangulati-érzelmi-gondolati hatásokat keltsen mintha a valóságban élné át azokat

EXPRESSZIONIZMUS: avantgardista mozgalom 1905 és 1920 között - az extatikus szabad vers, a színpadi formák szimbolikussá alakítása, az epikai szimultanizmus, montázs jellemzi - a naturalista művészettel szembefordulva az ember belső érzelmi-indulati tartalmainak kivetítését tekintette céljának. Fő képviselői: Trakl, Werfel, Brecht, Becher stb.

Németországban indult útjára az expresszionizmus   festészeti és irodalmi mozgalomként. Folyóiratok, évkönyvek ( Die Brücke, Der blaue Reiter, Der Sturm, Die Action ) szerkesztőségében csoportosuló alkotók nevezték magukat expresszionistáknak. Fénykoruk a tízes évekre esik. Központi fogalmuk: az Emberért Kiáltani. Az embert féltették, a humánum kollektív igényével léptek fel, a szubjektum, az ember jogaiért, lehetőségeiért emelték fel szavukat. Az ő verseikben az indulat, a riasztás, a lényegre törés hatékony eszközei a felkiáltójelek, a felszólító-felkiáltó modalitás, a tőmondat, az igék túlsúlya. A világháború rettenete, a szenvedő ember iszonya hangzik Ehrenstein látomásaiban, Werfel szabadverseiben, Bahr, Stramm munkáiban; Szabó Dezső zsúfoltan izzó stílusa, Barta Sándor merész absztrakciói, Fábri Zoltán Emberirodalom-koncepciója, Radnóti Miklós szavalókórusai és az induló József Attila kiáltó-versei itt gyökereznek.

Albert Ehrenstein: Bánat

Hogy elibe fogtak
gyászom szemeteskocsijának !
Undorítón, mint a pók,
bemászkál az idő.
Hajam hullik,
főm szántóvá szürkül,
fölötte utolsó
arató kaszál.
Csontjaim körül alvás sötétül.
Álmomban már meghaltam,
fű szökkent koponyámból,
fekete földből volt a fejem.

( Károlyi Amy fordítása )

Az expresszionista dráma elvont alakjai sem követik a színházi konvenciókat. Jelképek, elvek ősképei, szinte bábbá merevítve képviselik a magatartástípusokat. Brecht dramaturgiája, Max Reinhardt rendezése egységesíti, felerősíti ezek hatását. Az elidegenítő effektusok ( song, narrátor, feliratok, diaképek, tárgyak stb. ) alkalmazásával racionális számvetésre, állásfoglalásra, tudatos befogadásra kényszerítik a nézőt.

A hangsúlyozott vázlatosság, az erős kontúrok, a tiszta színek, a fa- és linómetszetek, a tus, az árnyalatok nem ismerése a képzőművészek eszközei. Az irodalom és a képzőművészet a filmre is hat. A rendezők gátlástalanul alkalmazzák az élményfokozó fény-árnyék játékot, a kivételes pózokat, a groteszk mimikát, az absztrakt díszleteket ( Wiene: Doktor Caligari, Eizenstein: Rettegett Iván, Land: Dr. Mabuse stb. ). A zeneszerzők is új eljárásokat találnak a hang színei és árnyalatai helyett, a dodekafónia és az atonalitás jelenti az új hangzást.

József Attila: Kiáltunk Istenhez

ISTEN !

Kiáltunk hozzád:
légy a mi érző, meleg bőrünk,
mert megnyúztak bennünket,
a fájdalomtól már semmit se látunk,
és hiába, hiába tapogatózunk,
nem érezzük meg a dolgokat,
csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Mihaszna, ha tudjuk, de nem látjuk,
hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,
hogy fáradtságnál hősebb a karunk
s agyunk robbantóbb minden dinamitnál.

Szavunk gyapjúja megpörkölődik
és keserű füstként hordozza a szél,
mert nem takarózik senki sem bele.
Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej,
szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,
hogy legalább a fiaké legyen,
mert most leaggathadd magadról a csillagokat,
itt a garasok fénye maradandóbb.

S nem fogad az asztalához senki,
hegyek barlangos gyökereit rágjuk,
az égen sem nap - aranytallér ragyog,
a mezőkön kutyatej sem érik.
Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk
hogy a fájás leperegjen rólunk,
mint ludak tolláról a víz,
hogy végre egyszer megfaraghassuk már
a márványszobrot és a deszkalócát -
nem akarjuk, hogy holnapra maradjon,
s a vizeken már delelnek a felhők,
eztán már az árnyak sokasodnak,
dologvégezetlen kell, hogy hazatérjünk,
meghálni lecsukódó szemeid alá.

 
 
 

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2013
e-mail: Literatura.hu