Alfred Jarry |
|
1873. szeptember 8-án született a Mayenne megyei Láváiban;
ősei breton kőmívesek voltak, de az ő apja már vigéckedett. Tizenöt éves korában
került a rennes-i gimnáziumba, s a félénk, de vadul pajkos diáknak Hébert úr, a
fizikatanár lett a céltáblája (ő az Übü- figura magja). Mellesleg kitűnő
növendéknek bizonyult. Már tizenkét éves korában virtuóz módon verselt, Hugo és
Gautier nyomdokain szakmányban gyártva a verses bohózatokat. 1891-ben a párizsi
IV. Henrik líceumban Léon-Paul Fargue osztálytársa és Bergson tanítványa lett.
Csakhamar kapcsolatba került a szimbolistákkal, de ő nem az elégikus, mélabúsan
maradi, hanem a nyelvi leleményekkel, a polgárpukkasztó kísérletekkel kacérkodó
újító szárny felé kacsingatott. Csodálattal adózott
Mallarmé-nak, eljárt a nevezetes
keddi összejöveteleire és buzgó munkatársa lett a szimbolisták vezető
folyóiratának, a Mercure de France-nak, majd a Revue Blanche-nak.
1894-ben önálló verskötettel jelentkezik, de csak 1896-ban válik ismertté,
amikor az Übü király bemutatója olyan parázs botrányt vált ki, mint hajdan az
Hernani-é. A tájékozatlan közönség évtizedeken át csak mint a diákcsínyekből
lepárolt rémbohózat szerzőjét ismerte, holott nagyon tevékenyen dolgozott, egyre
elhatalmasodó szeszfogyasztása ellenére is bőségesen ontotta tudós vagy humoros
cikkeit, filoszkodó dolgozatait, antik, keleti, okkult vagy címertani
célzásokkal megtűzdelt, ál- és felhangok látszólagos diszharmóniájával, jelképek
és allegóriák, szójátékok és tudálékos kifejezések buján burjánzó szövevényével
csillogó vagy éppen terhes regényeit és színműveit. Kenyérkereseti okokból írt
azonban szövegkönyveket is buffo-operettekhez, s arra is jutott ideje, hogy
Coleridge, Stevenson meg Grabbe műveiből fordítson, írásainak nem csekély része
csak halála után jelent meg, mert nem nagyon akadt kiadó az elvontan sejtelmes,
s olykor vaskosan parázna, rabelais-i vénájú, nehezen érthető műveire, melyek
közül a legdúsabb a szintén posztumusz A patafizikus Faustroll doktor tettei és
nézetei (1911) című; a világirodalomban páratlan könyv, amelynek hőse, az
elfajult, elmanósított Faust, aki hatvannyolc éves korában született, s egész
életében megmaradt ilyen korúnak, és aki világ körüli csónakútra indul a -
szárazföldön. Ebbe az „új-tudományos regénybe", amelybe Jarry beleszőtte a
századvégi kutatások természettani, mennyiségtani és csillagászati újdonságait,
úgyhogy a mű tulajdonképpen Pantagruel, Telemakhosz, Gulliver és Candide
nyomdokain kiagyalt képzeletbéli utazás a jelképek tekervényes útjain, de
egyúttal stílusparódia is, mert Faustroll valójában a művészet szigeteit
látogatja meg, és fantasztikus Odüsszeiája mellesleg „így írtok ti" is.
1907. november i-én halt meg. A gümőkóros eredetű agyhártyagyulladásban elhunyt
írót olyan hírességek kísérték utolsó útjára a Párizs déli peremén fekvő Bagneux
városka temetőjébe, mint Valéry, Mirbeau, Renard, Léautaud. S bár Alfréd
Vallette, a Mercure de Francé főszerkesztője, öt évre előre kifizette a
sírhelyet, később nem újították fel idejében a bérletet. Az übüi, sőt kafkai
végzet jelképes beteljesedésével, földi maradványait kihantolták, és közös sírba
dobták; de hogy az akasztófahumor is elnyerje illő jutalmát, a biciklisportot
szerfelett kedvelő szerző sírjába egy kerékpárbajnok tetemét helyezték...
Jarry A lengyelek című diákbohózatból lassan átgyúrt Übü király botrányos (de
sok sikerrel is felérő...) bukása után még sokáig toldozta-foldozta alakítgatta
Übü-it. Írt egy Agancsos Übü-t, felléptette a potrohos pojácát különféle
időszerű jelenetekben, amelyeket Übü-almanach-jában közölt, készített egy két
felvonásos báb-változatot az Übü király-ból, de a ciklus maradandó két darabja
mégis a „Király" meg a „Rabszolga" (a szerző valójában ezt a címet akarta adni A
láncra vert Übü-nek).
Az Übü király eredetileg a közösen készített rennes-i diákbohózatok bábszínházi
változata volt, s maga az Übü (Ubu) név is csak 1891-ben, már Párizsban, a Jarry
lakásán Fargue-gal közösen rendezett bábelőadásokon jelenik meg, mint a hajdani
Hébert prof különb-különb torzuláson átment nevének végső változata (Hébert,
Heb, Eb, Ub, Ubu). A szophoklészi című, shakespeare-i cselekményű, rabelais-i
nyelvezetű diáktréfából világirodalmi rangra emelt rémbohózat darabossága és
göcsörtössége ellenére valóságos „anyadráma" lett, amely a mai magyarázók
szerint méhében hordta a későbbi szürrealista és az Artaud-féle kegyetlen
színházat, továbbá a későbbi avantgárdét, illetve absztrakt drámát. Martin
Esslin szerint egyre nagyobb befolyása van az elvont színházi törekvésekre,
éspedig azért, mert szokatlan vegyüléke a tiszta színháznak, a bohóckodásnak, a
nonszensznek és a mítosznak. A jeles irodalomtörténész ezt a növekvő hatást a
történelmi helyzet alakulásával indokolja: ami 1896-ban túlzottnak rémlett, az,
sajnos, profetikusán igaznak bizonyult. A megbokrosodott és felgyorsult História
olyan bősz Übüket produkált, akikhez képest Jarry torzonborz kamasz suttyója,
minden cudar és goromba kivagyisága ellenére is, csak kedélyes kismiska.
A századvégi ősbemutató kora sem volt persze az a boldog békeidő, amiről az
emberek utólag oly szívesen álmodoznak. A kommünt vérbe fojtó, a gépesítés és
gyarmatosítás lépcsőjén felhágó III. Köztársaság ugyan már berendezkedett a
belle époque bársonyosan budoáros, kurtizános korában, de Boulanger tábornok
korai fasisztaszerű kalandja, a fourmies-i vérfürdő, a Panama-botrány, az
anarchista merényletek véres sorozata és a bemutató előtt két évvel kipattant
Dreyfus-ügy elég erősen tépázta-rázta az 1895-ben mindössze egyetlen parlamenti
szavazattal elfogadott Respublikát. Ami pedig a szellemi életet illeti, alig
tört fel Antoine életmásoló naturalizmusa, máris megindult a szépségszomjas
ellenerjedés. Verlaine és
Mallarmé „hazugságnak" bélyegezte a
Szabad Színház parlagiságát, szűk és sivár „életszeleteit". Az ő támogatásukkal
alakult meg Paul Fort Művész Színháza, majd Lugné-Poe, Mallarmé
Condorcet-líceumi tanítványa, otthagyta Antoine-t, akinek a segédrendezője volt,
és 1893-ban megalakította a saját műhelyét, ahol a nevezetes és botrányos
Übü-bemutató három év múlva zajlott le, soksok nehézség, halogatás, pénzügyi és
műszaki probléma félmegoldása után. Az 1896 tavaszán folyóiratban, nyarán pedig
könyv alakban megjelent drámát kitartó szerzője mindenáron színre akarta vinni.
A bemutatóért hajlandónak bizonyult sok áldozatra; még arra is, hogy éhbérért
beálljon titkárkodni Lugné-Poe igazgató mellé (sőt olykor színészkedni: a Peer
Gynt-ben például az egyik trolit alakította, aminek Faustroll neve
köszönhető...). A próbák sem voltak konfliktusmentesek. A rendező később
megírta: „Jarry gyötrő lángesze ezer nehézséget támasztott." A szerző ugyanis
határozott színpadi elveket vallott: száműzni kívánt minden színpadiasságot,
végsőkig csupasz, eszményi stilizáltságot hirdetett, amely persze csak részben
valósulhatott meg. Jarrynak menet közben engednie kellett a negyvennyolcból. Az
előadás előtt maga a szerző szólt a közönséghez: „Önök Übü papában olyan célzást
láthatnak, amilyent akarnak, vagy csak egyszerű bábfigurát, akit egy tanáráról
mintázott tanítványa, s aki a világ minden groteszkségét képviselte a diák
szemében", s azzal fejezte be, hogy „a cselekmény Lengyelországban, vagyis Sehol
játszódik" (játékos etimológiája szerint a Lengyelországot jelentő Pologne
francia szóban a po képző a görög nov, azaz „valahol", a -logne pedig a lóin,
vagyis a „távoli" elferdülése). „Rengeteg reklámok előzték meg az Übü király
előadását a párizsi sajtóban" - írta némi túlzással a Pesti Napló december 21-én
a bemutatóról szóló tudósításában. A Magyar Hírlap levelezője pedig december
16-án ezt írta: „... a darabról ... heteken keresztül csodadolgokat beszéltek."
Louis Dumur, aki ugyanez évben Az ember tragédiája francia fordításához írt
dicsőítő előszót, a könyv alakban megjelent drámáról így áradozott: „Übü torz
összefoglalása mindannak az aljasságnak, hitványságnak és undorító
pipogyaságnak, amit a társadalomban élő emberi állat magában rejt." A bemutató
után a bírálók éppúgy két pártra szakadtak, mint a közönség azon a két viharos
estén (akkor ugyanis mindössze kétszer került színre: a főpróbán és a
premieren). Catulle Mendés, Théophile Gautier veje, Henri Barbusse apósa, a
finom tollú parnasszista költő és avatott színikritikus, így vette védelmébe:
„... megszületett egy típus, amelyet egy még szinte gyermekkorban lévő ember
rendkívüli és goromba képzelete teremtett. Übü papa létezik... Macbeth óriási,
szennyes paródiája ez, meg Napóleoné ... s immár örökre, feledhetetlenül
létezik. Többé nem fogtok megszabadulni tőle, kísérteni fog benneteket."
Hasonlóképp nyilatkozott Henry Bauer, Dumas fattyú fia, a Figaro kritikusa, ki
hajdan Új-Kaledóniában együtt raboskodott Louise Michellel, és aki
Jarry-pártisága miatt nemsokára elvesztette az állását a nagypolgári napilapnál:
„Ebből a különlegesen lenyűgöző hatalmas Übü-alakból a rombolás szele fúj, annak
a mai ifjúságnak az ihlete, mely ledönti a hagyományos tekintélyt és az
évszázados előítéletet. És a típus meg fog maradni." Ezt a maradandóságot a
jobboldali sajtó kétségbe vonta. A Gaulois a színház „fertőtlenítését"
követelte, a konzervatív Patrie bírálója pedig ezt írta: „Remélem, többé nem
hallunk Alfréd Jarry úr paprikajancsi bohózatáról..."
Tévedett. Nem neki, hanem Mendésnek, Mallarménak, Bauer-nek, Valérynek,
Gide-nek, Fernand Greghnek,
Yeats-nek lett igaza: az Übü-kő, amelyet
Jarry a botrányos bemutatón az irodalom roppant tengerébe dobott, olyan
hullámokat vert, melyek - a természet törvényét meghazudtolva - nem simultak el,
hanem mind magasabbra csaptak. A „páratlan és merész színpadi szatíra" (Bölöni)
a két árva 1896-os előadás után lassan meghódította a világszínpadot, és a dohos
potrohú, körtekobakú Übü papa, mint a polgári agyalágyultság riasztó típusa, s
mint az anarchikus lázadás böfögve-köpködve-szaharva bugyborékoló és fröcskölő
hangtölcsére, óriási hatást tett az egész későbbi francia és világirodalomra, a
világháborús vérzivatarok és a fasiszta diktatúrák történelmi segedelmével.
Apollinaire a Jarry-féle „szellemi
tivornyát" a reneszánsz „utolsó fennkölt kicsapongásának" mondta; Breton - a
szokásos túlzással -így áradozott: „übüért, ezért a csodálatos teremtésért,
odaadnám az egész Shakespeare-t
és az egész Rabelais-t." A bűzös
bendőjű, tökfejű Übü már évtizedek óta bevonult a modern mitológiába. A francia
lapok az ubuesque (übüi) jelzőt naponta használják az öntelt potentátokra vagy a
felkapaszkodott urakra. A legnagyobb rendezők viszik színre (Vilar, Barrault,
Wilson) a nehezen indult tragikomédiát, amelyet 1945 előtt csak 1908-ban,
1922-ben és 1934-ben újítottak fel. Külföldön még később futott be, de ma már
világszerte játsszák. Londonban 1951-ben mutatták be, Prágában 1964-ben, egy
belgrádi társulat Budapesten is vendégszerepelt vele, nemrég az Egyesült
Államokban játszotta a kansasi egyetemi kísérleti színháza. Koppenhágában
bábegyüttes tűzte műsorára, és a végső megdicsőülést is elérte: Indianapolisban
kiadták... képregény formájában. Thornton
Wilder egyébként már 1953-ban ezt írta: „Ügy vélem, hogy Alfred Jarry
Übü király-a ... mutatja az utat a jövőbe."
A hazai behatolás világviszonylatban is az egyik legnehezebbnek bizonyult.
Körülményes lenne kifejteni, miért. Tény, hogy sem a Ferenc József-i
Magyarország ál-gemütlich hangulata, sem a Horthy-korszak kényes légköre nem
kedvezett a műnek, amely csak 1966-ban, hetven évvel az eredeti megjelenés után
került könyvforgalomba, majd a főiskolások 1968-as bemutatója után a tatabányai
Bányász Színpad játszotta évekig egy erősen átdolgozott változatát, míg végre,
immár nyolcvan esztendő elteltével, Pécsett méltóan hű és egyúttal merészen új
szellemű magyar ősbemutatóra került sor, Paál István jóvoltából.
|
|
|
Három évvel az Übü király bemutatója után, 1899
szeptemberében szerzőnk újabb drámát fejez be, melynek A láncra vert Übü lett a
végső címe. 1900-ban jelent meg a Revue Blanche kiadásában, de csak három
évtized múltán vitték először színre. Az első inkább a múlt, a hűbéri rendszer,
illetve általában a politikai zsarnokság torzképe volt (bár e némileg
leegyszerűsített értelmezés ellen maga Jarry tiltakozott, s az örök emberi
kegyetlenség, nagyképűség, fennhéjázás és ostobaság, sőt anarchia kigúnyolásáról
beszélt), ez a mű pedig a polgári demokrácia vérfagyasztó karikatúrája - nem
kisebb ember mutatott rá, mint Benjámin Crémieux, a Buchenwaldban elpusztult
kitűnő esszéíró, a francia PEN elnöke: „Lehetetlen bosszúszomjasabb szatírát
írni a polgári individualizmusról."
Kevés példa van a világirodalomban két olyan tökéletesen egymásba illeszthető,
de egymással homlokegyenest ellenkező cselekményű s végső sorban mégis
ugyanolyan kicsengésű drámára, mint az Übü király és homorú változata vagy
tükörképe, A láncra vert Übü. A szereplőgárda, a cselekmény, a dramaturgia
szinte tökéletesen „pásszol", s mi több: a második darab párbeszéde is pompásan
ráfelel, illetve rárímel az első nyelvezetére - olyannyira, hogy a
strukturalista nyelvészek és a szemiológia buzgó művelői kéjesen csemegézve
csámcsognak rajta. A királykodás kegyetlen kalandjaiból kiábrándult Übü itt az
ellenkező végletbe esik, szadista zsarnokvágyait mazochista szolgaszellemre
váltva, rabláncokat óhajt magára rakatni. Mindent megtesz, hogy fegyenc legyen
egy olyan világban, amely tulajdonképpen a polgári demokrácia karikatúrája.
Immár nem valami konkurrens királyságot akar meghódítani, hanem a teljes
társadalmi tagadás szellemében még - amint a mottó oly velősen megfogalmazta - a
romokat is le kívánja rombolni. Az Übü király bemutatója óta eltelt három év
alatt Franciaországot egyre jobban megremegtette az anarchista lázadás, amelynek
egyik szakkifejezése (libertaire) a darabban fel is bukkan. Közéleti
személyiségek, bírák estek áldozatul, sőt még egy köztársasági elnököt is
megöltek, és bombát dobtak a képviselőházba. Recsegett-ropogott a III.
Köztársaság nehezen összetákolt épülete. A dolgozó tömegek egyre jobban
kiábrándultak a száz esztendővel azelőtt diadalra jutott polgári
szabadságeszményből. Ezt gúnyolja-ostorozza szerzőnk is, alapvetően játékos és
az ellentétek patafizikusan egymásba folyó egységét megjátszó szellemével, amely
felállítja a szabadság = rabszolgaság egyenletet. (Három évvel később, egy
1903-35 cikkében így fakadt ki: „Francia köztársaság: szabadság, egyenlőség,
testvériség. Vagyis Szabadság a legerősebbnek, hogy alárendeltjeire
ráerőszakolja testvéri, egyenlő és szabad elveit.")
Jarry nem lenne francia, ha nem aknázná ki az igazságszolgáltatás
visszásságaiból kínálkozó szatirikus lehetőségeket, mint kiváló elődei,
Rabelais, Beaumarchais és mint híres kortársa, Anatole
Francé. Az önmaga ellen vádbeszédet tartó, önnön elítéléséért hadakozó
Übü fiskálisi fifikával igyekszik bebizonyítani - akár Crainque-bille! -, hogy
az adott társadalomban csak a börtön nyújthat igazi létbizonyosságot. Übü nagy
vádmonológja a III. felvonás 2. jelenetében remek leleplező erővel kardoskodik a
fegyencsors mellett, és a nyaktilót is csak azért utasítja el, mert egy
megfelelő méretű guillotine készítése túlságosan sokba kerülne.
Nem kevesebb szerencsével gúnyolja a francia antimilitarista hagyományok
szellemében azt a hadsereget, amelynek ostobán elnyomó, az igazságot sárba tipró
szellemét akkor éppen a Dreyfus-ügy illusztrálta. A „vak fegyelmezetlenséggel"
operáló antinómiás okoskodás itt is ragyogóan mulatságos alkalmakat nyújt a
szerzőnek a visszájára fordított katonai módszerek ecsetelésével.
Van azonban egy másik, rejtett vonása is ennek a tragikomédia- nak. Éspedig az,
hogy a kihívó, rabságkövetelő szavak mögött a szerző szorongása sejlik: nem tud
belenyugodni a kudarcba, a meg nem értésbe, s ha nem lehet szabad, vagyis, ha
nem alkothat kedve szerint egy olyan irodalmi közegben, ahol Bourget, Barrés,
Hervieu uralkodik, inkább a társadalomból-irodalomból való számkivetettséget
vállalja, méghozzá büszkén, öntudatosan. Innen ered e második Übü-dráma mélyebb,
modernebb felhangja, hiszen a királykodó Übü Sancho Panzát és Falstaffot idézte,
ez a második Übü, ez a nyomorult, trón- és reményvesztett csőlakó pedig már-már
Beckett „ellenhőseinek" az árnyékát veti előre.
A láncra vert Übü-re az 1937-05 Világkiállítás alkalmával Marcel Jean,
szürrealista festő és író (tíz évig Budapesten dolgozott) hívta fel Sylvain
Itkine tehetséges orosz származású rendező figyelmét, aki a Comédie des
Champs-Élysées színpadán mutatta be a darabot, Max Ernst kollázsszerű
díszleteivel. Mindössze ötször játszották egy kis Jarry-dramolett (A szeretett
tárgy) kíséretében, amelyhez a magyar származású O'Brady (valójában Bródy)
szerzett zenét, és amelynek díszletét Jean Eiffel készítette. Az ez alkalomra
nyomtatott díszes műsorfüzetet Picasso, Miró, Magritte, Tanguy és több más neves
művész illusztrálta. Itkine a háború alatt ellenállóvá lett, és a Gestapo
halálra kínozta. A láncra vert Übü-t azonban mindmáig nem fedezték fel igazában,
bár Jean-Claude Averty, a boszorkányosán ügyes francia tévérendező jóvoltából
milliók láthatták. Most végre
Brook a párizsi
Bouffes du Nord Színházban az Übü király mellé helyezte, méltán.
Bajomi Lázár Endre
copyright © László Zoltán 2009 - 2012
e-mail: Literatura.hu