ORPHEUS ÉS EURYDIKÉ |
Orpheus Kalliopé múzsának és Oiagros folyamistennek,
mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Csodálatosan szép éneke még az
alvilág urait is meglágyította. Felesége, Eurydiké, a folyó partján játszadozott
társnőivel, a dryasokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Aristaios, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelóje. Futott
előle Eurydiké és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez
megmarta és a kígyómarás a halálát okozta. Betöltötte hangos sirató énekkel a
dryasok kara a hegyeket, velük sírtak a Rhodopé hegység sziklavárai, a Pangaion
csúcsa, Rhésos harcias földje, a geták népe és a Hebros folyó és egész Thrakia.
Maga Orpheus lantja zengő hangjában keresett vigasztalást és egyedül bolyongva a
parton, csak Eurydikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla
énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az alvilág
torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott
az alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje emberi könyörgésekre
meglágyulni nem tudó szívét. Énekére megindultak az Erebos mélyére rejtett
lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek
sűrű rajban, mint ahogy a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy
a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű
hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok és
ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap,
a Kókytos folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg és a Styx kilencszer
körülfolyó árja tart fogva.
Elcsodálkozott az éneken Hadés palotája, sőt maga a Tartaros
legbelsőbb zuga is, és az eumenisek, kiknek a hajába sötétkék kígyók fonódtak.
Nyitva felejtette három száját a Kerberos, és Ixión kereke megállt. Persephoné, az alvilág királynéja is megilletődött és
visszaengedte Eurydikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a
napvilágra s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheus. Hanem Orpheus eszét elvette
a vágy hitvese után - megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismernék a megbocsátást
az alvilági istenek -, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen
és visszanézett. Ezzel meghiúsult minden, amit elért, az alvilág engesztelhetetlen
urával kötött szerződést ő maga szegte meg, recsegő hang hallatszott háromszor az
Aornos mocsár felől, és szomorúan mondta Eurydiké : - Engem, szegény hitvesedet, és
téged, Orpheus, a te meggondolatlanságod veszített el. Ime visszahív már a kegyetlen
végzet s két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül és
sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek
többé a tiéd. - És eltűnt Orpheus szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a
levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani
neki, többé nem látták egymást. Kharón, az alvilág révésze, nem engedte meg még
egyszer, hogy átkeljen az alvilágot elzáró mocsáron Orpheus. Mit tehetett, hová
vonszolhatta magát, kitől kétszer ragadta el hitvesét a halál? Mivel engesztelhetné
meg a holtak lelkeit, az alvilági istenségeket? Eurydikét már, mint hűvös
árnyékot, a Styx vizén vitte a csónak. Mondják, hogy hét álló hónapon át
siránkozott egy szikla alatt, a Strymón folyó elhagyott partján, és szomorú sorsát
újra meg újra elénekelte, és énekére meglágyultak a tigrisek, megindultak a kemény
tölgyfák. Mint mikor a nyárfa árnyékában a gyászoló fülemüle elveszett fiókáin
kesereg, melyeket a keményszívű szántó-vető kiszedett a fészekből, mikor még
tolluk sem volt, és az anyamadár egész éjszaka siratja őket, az ágon ülve, nem fogy
ki az énekből, és bús panaszával betölti az egész vidéket.
Orpheusnak sem kellett többé a szerelem, s nem lelt vigasztalást új menyegzőben.
Magányosan nézte a sivár jeget a hyperboreiosok földjén, a Tanais folyó havas
vidékét és az örök dérrel belepett mezőket.
További információk a témáról és minden egyébről:
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu