A háború utáni drámaírói nemzedék egyik legnagyobb, világirodalmi mércével értékelhető alakja Tennessee Williams, akinek műveit az amerikai dráma háború előtt kialakult erővonalai határozták meg. Az olyan háború után fellépő irányzatok, mint például az abszurd színház eszmei-művészi lehetőségei, csekély hatást gyakoroltak rá. Persze Tennessee Williams eszköztára nem igényelte az európai abszurdot, hiszen az abszurd mélyen gyökerezett saját szemléletében - saját szavaival: "költői realizmusában". Művészetének legmeghatározóbb elemei az amerikai Dél irodalmi öröksége, elsősorban a hátborzongató, a kísérteties és az erőszakos elemek kultuszát megteremtő művészet déli hagyománya, az úgynevezett Southern Gothic, amely Williams képzeletében nemegyszer keveredik a Freudi szexuálpszichológiával. Legnyilvánvalóbb ez az olyan komponensek jelképes célzatú felvonultatásában, mint a gyilkosság, nemi erőszak, nimfománia, narkománia vagy éppenséggel kannibalizmus. Műveiben a kezdetektől ott munkál a Dél társadalmi-emberi válság- és dekadenciaérzete, melyet a személyes élet mind publikusan regisztrálható, mind pedig rejtett pszichoszexuális komplikációi bonyolítottak és árnyaltak. A legtipikusabb Williams drámák cselekménye déli környezetben játszódik, álomjáró alakjainak zaklatott élete illuzióvesztéssel, traumákkal, patológikus megnyilvánulásokkal terhes. Egy interjúban meg is jegyezte: "mindig is vonzódtam ahhoz, hogy olyan alakokat alkossak, akikben van valami nyomorék. Azt hiszem, különben is könnyebben tudok azonosulni az olyan jellemekkel, akik a hisztéria szélére sodródtak, akik megrettentek az élettől, akik kétségbeesetten igyekeznek utat találni a másik emberhez..." Tennesse Williams (keresztségben kapott eredeti nevén: Thomas Lanier Williams) a Mississippi államban lévő Columbus városkában született; boldogtalan gyermekéveit itt és még két másik déli államban töltötte. Az agresszív személyiségű kereskedő-utazóügynök édesapa a túlontúl oltalmazó édesanyához húzó beteges-nyápic kisfiút Miss Nancynak hívta. 1919-ben a család St. Louisban telepedett le - visszaemlékezéseiben Williams ezt "tragikus költözés"-nek nevezte - ahol a kisfiút többek között délies akcentusa miatt iskolatársai állandóan csúfolták. Ifjú évei az érzelmi bizonytalanság klasszikus szimptómáit mutatják. Az érzékeny, magányos, befelé forduló fiatalember korán az írásba menekült, mely feltehetően életpótlék lett számára. Két St. Louis-i egyetemen is tanult, meglehetősen rendszertelenül; 1938-ban szerzett diplomát az Iowai Egyetemen. Élete folyamán többször kapott idegösszeomlást; depressziói, hipochondriája és alkoholizmusa leküzdésére gyakran remélt segítséget pszichoanalitikus terápiáktól. Egy New York-i szállodai szobában halt meg bizarr körülmények között: véletlenül lenyelte egy orvosságosüveg kupakját. Életében számos díjjal jutalmazták: többek között kétszer kapott Pulitzer díjat. Tiszteletet parancsoló életművet hagyott hátra: kiadott munkái közel negyven kötetben jelentek meg. Húsz egész estét betöltő drámát fejezett be, emellett regények, versek, novellák, szövegkönyvek, esszék és tanulmányok szerzője. Visszaemlékezései (Memoirs) 1975-ben láttak napvilágot. Számos egyfelvonásos darabot írt, közülük is az egyik legsikeresebb A madonna portréja. Az 1945-ben készült mű központi alakja Lucretia Collins aki Blanche (A vágy villamosa) előképének tekinthető. Írásainak legszembetűnőbb vonása az önéletrajzi-vallomásos indítás: ez még azokra a drámákra is igaz, melyekben ez a jellegzetesség első látásra nem nyilvánvaló. Mint maga is megjegyezte: "semmi olyasmiről nem tudok írni, ami ne rám vonatkozna, amiben ne volnék érzelmileg érintve. Arra a fajta anyagra szorítkozom, amely személyes."

 Jól példázza ezt nővéréhez Rose-hoz fűződő viszonya, aki nagyon közel állt hozzá. A 30-as években nővérén, aki gyógyithatatlan szkizofréniában szenvedett, frontális lebenymetszést hajtottak végre, aminek következtében egész életére intézeti ápolásra szorult. Az író élete végéig nem tudott szabadulni e csapás árnyékából: az elveszített nővér képe több színdarabjában is mintaként szolgált törékeny-védtelen nőalakjainak rajzához. Ez a hatás talán az Üvegfigurák Laurájának alakjában a legnyilvánvalóbb. Ugyancsak fontos műképző motívum drámáiban, déli származása és homoszexualitása. Williams megközelitőleg azt képviseli a drámában, amit Faulkner a regényben. Ugyanaz az atmoszférikus milliő jellemzi mindkettőjüket, ugyanaz a szexualitástól és elfojtott indulatoktól terhes, izzasztó légkör lengi be műveiket. Az, hogy mindketten ugyanabban az államban születtek, véletlen. De az már nem, hogy déliségük hasonló módon tör a felszínre. Mindketten egy letűnt világról festettek maradandó képet: a régi Dél leáldozásáról, dekadenciájáról, nosztalgiába hanyatló, megszépítő mítoszáról. Művészetük olyan kultúrát idéz fel amelynek múltja a mítoszok és regék világába tűnik, jövője pedig a teljes megsemmisülés. Az irodalom, maga az írás, az idő feltartóztatásának eszköze lett a kezükben, mely által egy világ eszmeisége folyton-folyvást megmérettetik, és minden alakalommal könnyűnek találtatik. De egyéb hasonlóságok is felfedezhetők a két nagyszerű író között. Williams tudott vegytiszta realista drámákat is írni; ezek valóságdimenziója alig különbözik Ibsen vagy O'Neill klasszikus illuzióleleplezésétől. Ugyanakkor - akárcsak Faulkner - alkatilag sem tudott megmaradni a realizmus kereteiben. De akár a közvetlen realizmus utját járta, akár a mélylélektan filtereivel dolgozott, Williams az élet rémálmainak sötéten romantikus és költői megjelenítője. Akárcsak Rimbaud vagy a déli költőnek számító Poe, a lélek mélyrétegeiben lakozó iszonyatot igyekezett feltárni. Az ő műveire is áll az, amit Williams egyik déli írótársa Carson McCullers Egy aranyszem tükrében című kisregényéről mondott: "a Borzalmas Érzetében fogant, mely szinte minden jelentős modern művészet iszonytató, fekete gyökere. Williams főbb alakjai olyan groteszk figurák, akik bepillantást nyertek az emberi lét szőrnyűségébe, mely azokban a körülményekben lelhető fel, amelyekbe az egyén beleszületett, de még inkább magában az emberi természetben. A tipikus Williams figurák a semmiben örvénylő atomokhoz hasonlítanak, akik intuitív módon ráéreznek az emberi élet jelentéktelenségére és ezt képtelenek magukban feldolgozni. Ugyanakkor lelki süketnémák, akik képtelenek mások felé kinyúlni és kapcsolatot teremteni. Legtöbbjük szeretetre és megértésre vágyik, de kevés lel rá bármelyikre is. Alakjai hasonlítanak ahhoz a típusfigurához, melyet Melville az isolato, a magányba szorult, elszigeteltségbe száműzött egyén típusának nevezett. Ez a fajta Williams-hős fizikai vagy jelképes értelemben nyomorék, ugyanakkor arra is rá van kényszerítve, hogy előre lássa végső bukását. Williams időnként korabeli társadalmi problémákról is szól (Az ifjúság édes madarában például a rasszizmusról és a politikai korrupcióról), de figyelme elsősorban arra irányul, hogy az egyes ember létét ábrázolja ahol a társadalmi, politikai kérdések inkább csak kulisszát képeznek. Az emberi lét alapvető szörnyűségeit dramatizálja, a fájdalom, a halál elkerülhetetlensége, a fiatalság és szépség fenyegető rövidsége összefonódó elemei művészetének. Ez az éleslátás tragédiát követel, ami Willimsnél a gothic tragedy formáját ölti, vagyis olyan halmozott tragédiáét, mely szándékosan torzitó kézetekből fakad. A sürítés megszokott dramaturgiai eszköze nála olyan légkört és láncreakciót hoz létre melyben a megtörténő események rémálomszerű volta teljesen természetes és a valóságból, az emberi természetből fakad. Mert Williamsnél, ellentétben O'Neilllel, a valóság sohasem közhelyszerű, hanem a szenzáció erősségére fokozott létérzés. Az író első két színpadi sikere mindmáig a legolvasottabb és legszívesebben előadott két darabja: az Üvegfigurák (1944) és A vágy villamosa (1947). Az első úgynevezett memory play, azaz visszaemlékezés dráma, mely Williamsnek agy Hollywoodban írt - és visszautasított - szövegkönyvéből terebélyesedett nagydrámává. 1944 végén Chicagóban állították színpadra, majd a produkció a következő évben New Yorkba költözött, ahol 561 előadást ért meg, és elnyerte a New York-i drámakritikusok díját. Williams a figurákat és a cselekményt az íróvá lett Tom visszaemlékezésein keresztül láttatja: a megalázó szegénységben vergödő deklasszálódott édesanyát, Amandát, aki szánalmas úrnói gesztusal elevenítí fel lánysága Délen eltöltött éveit és a nála vizitáló úri ifjak emlékét; a nyomorék nővért, Laurát, aki üvegállatainak seregletében keres menedéket; és a traumát, melyet egy modern "úri látogató" okoz mindannyiukban, melynek nyomán Tom kerítő szándéka zátonyra fut. Nyilvánvaló Amanda és Laura hasonlósága Williams családtagjaihoz. A gyűlölt apát pedig látványosan távol tartja a színpadtól.  Mi a vágy ? Williams szavaival "a vágy az emberi társaság óhajtásában, a minden embert kísértő magányosságtól való megszabadulás akarásában gyökerezik". A New Orleans francia negyedében játszódó színdarab, A vágy villamosa is ábrándképekről és illúziókról szól. Meg azok brutális elutasításáról. Blanche és Stella DuBois, az egykori ültetvényes arisztokráciához tartozó család két túlélője eltérő módon reagál a hajdani elegáns életvitel és jóléti egzisztencia elmúlására. Stella nem tekint vissza, alkalmazkodik az új viszonyokhoz, megelégszik az ütött-kopott otthonnal, a testi szerelemmel, melyet a kifinomult pallérozottságtól igencsak messze álló érzéki, közönséges és műveletlen Stanley Kowalski biztosít számára. Blanche viszont nem tud szembenézni a kegyetlen világ realitásaival; egyszerre vágyódik egy tisztább, szebb és igazabb élet után és folyamodik önigazoló stratégiák egész sorához, amikor ráérez helyzetének reménytelen voltára. A csapdába került Blanche próbálja elviselhetővé álcázni saját életét. Színházat kreál, melyben a színlelés és az illúziókeltés bámulatos képességével játssza el kitalált személyisége összes variációját; gyors egymásutánban képes felölteni az aggódó testvér, a kokettáló ragadozó, a sebzett tiszta szűz, a flörtölő özvegyasszony, az üzletasszony, a gyámolításra szoruló naiva, a nem alkoholizáló alkoholista vagy a fölényes intellektüel maszkjait. Eközben mindvégig tudatában van, hogy zsákutcába került, 

és hogy a homokórában peregnek a szemek. Ráadásul Stanleyben emberére talált, akin nem fog a porhintés: megtalálja Blanche színházának gyenge pontjait, felfedi rejtett titkait; és brutális egyszerűséggel zúzza szét Blanche illúzióinak világát. Blanche-ot kikisérik a színpadról, irány az elmegyógyintézet. Williams rendkívül sikeresen élt itt azokkal  a drámai, költői és színpadtechnikai  eszközökkel, melyek különösen emlékezetessé teszik A vágy villamosát a befogadó számára. Ilyen eszközök például a megtört időívbe ágyazott cselekmény-visszapergetések, a visszatérő és ennek következtében szimbólummá váló cselekedetek és mondatok, a különleges hangulatot keltő szituációk, a Faulknert idéző délies beszédmód, a már-már közönségességet súroló nyers szövegkörnyezet (amely éles ellentétet képez a Blanche által képviselt és az óhazát idéző preciőz és hazug kifinomultsággal), vagy az olyan betételemek mint a spanyol virágárus ismétlődő kántálása: Flores para los muertos! virágot a halottaknak. A vágy villamosa óriási színpadi és filmbeli sikert aratott. A New York-i Barrymoore Theaterben több mint két évig megszakítás nélkül játszották.
Williams páratlanul termékeny és sikeres drámaírói korszaka egészen a Mexikóban játszódó Az iguána éjszakája (1961) sikeréig tartott. A közbeeső évek emlékezetes-sikeres darabjai: a szicíliai-amerikai közösségben játszódó, szenvedélytől fűtött Tetovált rózsa (1950), melyben a férjet tragikus körülmények között elvesztett Serafina delle Rose ismét rátalál a szexuális szerelemre. Legelvontabb drámája a Don Quijote történetét szürrealisztikus eszközökkel újraformáló Camino Real (1953), melynek tetemes részét a Sancho Panza által cserbenhagyott szélmalomharcos megjelenített álmai teszik ki. Egy Mississippi állambeli ültetvényes család történetét mutatja be a Macska a forró bádogtetőn (1955), mely Williams harmadik legsikeresebb darabja. Ebben két fívér és azok feleségei küzdenek - hazugságokkal, élő és beígért unokákkal, leszámoló vallomásokkal - a súlyosan beteg apa kegyeiért és a vagyonért. Maggie a macska ugyanakkor szerelméért, tragikusan megfeneklett házasságáért is küzd, foggal-körömmel igyekszik visszaszerezni alkoholizmusba menekülő (homoszexuális) férje érdeklődését és elismerését. 1957-ben egy korábbi darabját - Angyalok csatája (1940) - dolgozta át és adta ki Orpheusz alászáll címen. Az Orpheusz mítosz előképét felhasználó déli kisvárosi történetben a titokzatos és karizmatikus Val Xavier-t (xavier=megmentő) a kisváros provincializmusa jelképesen megfojtja. New Orleans a színhelye az egyik legmegdöbbentőbb és legkomorabb, Múlt nyáron hirtelen (1958) című drámájának, melyben Violet Venable egy pszichiáterrel beszélgetve emlékezik Sebastian Venable-re, az erőszakos halált halt, tehetséges költőnek tartott fiára. Ebben a beszélgetésben említi meg egyik közös utazásuk megrázó epizódját; melyben anya és fia végignézik, hogy a tengerparti homokba lerakott tojásokból éppen kikelt és a tengerbe igyekvő apró teknősbékák seregét ragadozó madárrajok támadják meg és az apró állatkák lágy alsó részéből falatoznak. Sebastian becslése szerint ezer teknősbékából legfeljebb egynek sikerül elérnie a biztonságot jelentő tengert. A férfi ebben az apokaliptikus jelenetben isten megmutatkozását látja. Violetnek nem sikerül elhallgattatnia Sebastian unokatestvérét, Catherine-t, aki szemtanúja volt a költő halálának. Mint kiderül, Sebastian megalázó homoszexuális kalandokba keveredett, melyek gyomorszorítóan iszonytató és tragikus körülményei több vonatkozásban is felidézik a teknősbékák sorsát. 1959-ben került színpadra az ugyancsak délen játszódó, horrorelemekben bővelkedő - zsarolással, prostitúcióval, narkomániával, kasztrálással, rasszista megnyilvánulásokkal tarkított - Az ifjúság édes madara, melyben az idő a fiatalság és az elvesztett ártatlanság ellenségeként jelenik meg. A 29 éves Chance Wayne Alexandra del Lago, öregedő filmsztár társaságában tér vissza gyermekévei kisvárosába, hogy visszaszerezze magának ifjúkori szerelmét, Heavenly Finlayt, akit korábban nemi betegséggel megfertőzőtt. Egy politikai gyűlésen, melyet Heavenly rasszista apja szervez, a felhergelt tömeg megindul, hogy véghezvigye Chance kasztrálását. A drámából Paul Newman és Geraldine Page főszereplésével sikeres film készült. 

Vissza

copyright © László Zoltán 2001 - 2010
e-mail: Literatura.hu