Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében  ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy „nem e világra való". S ezt olyannyira tudta, hogy életében több ízben is ki akart lépni az életéből, míg végre ötvennégy éves korában sikerült öngyilkossággal véget vetnie az életnek. Költői skálája nem túl széles, nem olyan látványos, mint nemzedéktársainak leghíresebbjeié, de érzelmek mélységében, szívhez szóló meghittségben senki se tehető elébe.

Vallásos katolikus szegedi kispolgári családból származott, elődei kisiparosok voltak, apja postai távírótiszt. Ő maga gyenge testű, vézna, nagyon félénk fiúként nőtt fel, ifjúsága olvasással, ábrándozással telt el. Papokhoz járt iskolába, és pap szeretett volna lenni. Még gimnazista volt, amikor apja meghalt. Az árvaság, a megélhetési gond még erősítette is ezt a vágyakozást, hiszen a papi élet évszázadok óta adott lehetőséget a szegények számára, hogy tanuljanak, tanítsanak. Így lett kispap az érettségizett Juhász Gyulából. De hamarosan arra jött rá, hogy a papság mégsem neki való. Felismerte magában a bíráló igényű szabad szellemet, és talán már ez időben kialakult benne az igény a szerelemre. Ő pedig nem olyan ember volt, aki akár szellemiekben, akár testiekben megszegte volna papi fogadalmát. Inkább hátat fordított az egyházi életnek, és tizenkilenc éves korában rokoni támogatással beiratkozott a budapesti egyetemre magyar-latin szakos tanárjelöltnek.

Az egyetemen nagyon jó társaságba került, hamarosan összebarátkozott Babits Mihálly-al és Kosztolányi Dezső-vel. Együtt indultak költőnek és tudósnak. Ők hárman voltak a nemzedék nagy reménységei. 1905-ben megismeri az irodalomba robbanó Adyt és költészetét. Azonnal meglátja benne a kor szellemi vezérét. És idővel emlékéhez is sokkal hívebb lesz, mint bárki a Nyugat nemzedékéből. Nemcsak a költészet forradalmárát ismeri fel Ady-ban, hanem megérti költészetének társadalmi-politikai tartalmát is.

Diplomája után azonban eldugott, kis vidéki gimnáziumokban kell tanítania. Nincs megfelelő társasága, költészetének nincs visszhangja. Ekkor kezdődik idegbaja, örökké kínzó fejfájása, már foglalkoztatja az öngyilkosság terve. Pedig közben Budapesten a társak maguk közé számítják mint egyenrangú költőt, és 1907-ben szülővárosában, Szegeden már megjelenik első verseskötete. Szerencséjére ez időben kerül helyettes tanárnak Nagyváradra. Ott végre megint a szellemi élet közepébe kerül, részt vesz A Holnap szerkesztésében, és mint a nagy hatású A Holnap antológia egyik költője lesz Adyval és Babitscsal együtt országos hírű. Nemsokára megindul a Nyugat is, amelynek kezdetétől fogva munkatársa.

Költészete lassan bontakozott ki. Diákkori indulásakor őrá is Reviczky hat, mellette a divatos Ábrányi Emil, majd Kiss József, akinek újszerű versdallama nyomot hagy az egész nemzedéken. Egyetemista korában társaival együtt fedezi fel Komjáthy örökségét, és ismeri meg a modern nyugat-európai szimbolista-impresszionista-dekadens költészetet. Mindezek tanulságait szervesen építi bele saját költészetébe, anélkül, hogy bárkinek is utánzója volna. S ezek után érkezik el az Ady-költészet tudatosító és ösztönző hatása. Az eddig főleg irodalmi és művészeti élmények közt élő költő kitárulkozik a világ problémái felé. Vallásossága egyre inkább megtelik szociális tartalommal. Krisztus eszméjében a cselekvő emberségességet, a társadalmi igazságot, a szegények megigazulását éli át. A megváltás az ő szemében a szegény ember felszabadulása az elnyomottság, a megalázottság, az emberhez nem méltó gondok alól.

Nagyváradon már kibontakozott ez a költészet. De hamarosan vége a nagyváradi korszaknak, Juhász Gyulát megint isten háta mögötti vidékekre helyezik. Ennek a poros vidéki életnek az emléke lesz később kitűnő lélektani regényének, az Orbán lelkének az ösztönzője. Hanem amikor ebben a világban él, nem bírja elviselni. 1914 elején pisztollyal öngyilkossági kísérletet követ el; az utolsó pillanatban mentik meg. Próbálkozik később máskor is, van, amikor méreggel; akkor is megmentik. Ezek a próbálkozások bizonyítják, hogy a végső, a sikeres öngyilkosság nem egy elkeseredett pillanat következménye volt: magával hozta a költő az önpusztítást.

Még Nagyváradon találkozott az életre szóló reménytelen szerelemmel. Anna igazán nem az a nő volt, aki méltó lett volna a költő magasztos szerelmére. Ismeretségük nem is volt tartós, de ő lett mindvégig Juhász Gyula számára a nő, a szerelem jelképe. Az Anna-versekben megjelenő Annának valójában vajmi kevés köze van ahhoz a ledér nagyváradi lányhoz, aki nevet adott a halhatatlan szerelemnek. Költői alakjában összeolvadnak a költő későbbi reménytelen szerelmei is. A mindig félszeg, súlyosan idegbeteg Juhász Gyula nem volt alkalmas a boldog szerelemre, de halhatatlan énekese lett a férfi örök, nő utáni vágyának. S mennél magányosabb volt a férfi, annál mélyebben zengett szerelmi lírája.

Életének tulajdonképpen egyetlen derűs korszaka volt: 1919. Ez időben már újra otthon van Szegeden, és fontos társadalmi feladatokat vállal. Derűs, bizakodó, tevékeny: mintha idegbaja teljesen elmúlt volna. A szegedi színháznak is ő lett a vezetője, és forradalmi szellemű műsorpolitikát csinál. És mindennek véget vet a forradalom bukása. Juhász Gyula az ellenforradalmi országban többé tanár sem lehet. S amikor a Nyugat költői megpróbálnak magyarázkodni, kiegyezni az ellenforradalommal, ő nem: egész életére vállalja a forradalmi múltat.

A megaláztatásban, a bánatban egyszerre erősödik fel benne a vallásosság is és a munkássággal való szolidaritás is. Ekkor válik a proletariátus költőjévé, Ady méltó utódává, József Attila méltó előkészítőjévé. De ez időben lesz a Szeged vidéki szegényparasztság gondjainak költői megfogalmazója is. És úgy idézi versekben a magyar múlt alakjait, hogy közöttük Dózsa György is ott van a hősök sorában.

Élete ettől fogva összekapcsolódik Szegeddel, ahonnét indult. Szegedi újságíró, méghozzá igen jó újságíró. Publicisztikai prózája, akárcsak szépprózája, választékos és költői. De magányosságán az sem segít, hogy Szegeden van körülötte kulturált élet (Móra Ferenc is ott él, jó barátságban is vannak). Magában hordja a magányt, amelyet a forradalom bukása után semmi sem old fel többé.

Egyetlen vigasza a költészet. Művészete teljesen kibontakozott. A nagy társadalmi problémák, a reménytelen szerelem, a művészi szépségekben gyönyörködés, a valóság terhei elől menekülő vallásos áhítat - ez az ő költői világa. Versei halk hangúak, lélekhez szólóak, finoman árnyaltak, és tudós költőhöz méltóan csiszoltak (igen sok a szonettje, és az antik formákat is biztonságosan kezeli). Van valami dallamosan álmodozó ebben az egész költészetben.

És az elismerés sem hiányzik. A Nyugat a magáénak tudja. Később túl súlyos anyagi gondjai sincsenek, hiszen háromszor is részesül Baumgarten-díjban, amely tisztességes életszínvonalat biztosít. De a kor sivárságában sehol sem talál értelmet. Magával hozott idegbajos pesszimizmusa egyre növekszik. A magánélet boldogságában sohasem volt része. És ifjúkora óta újra meg újra el akart futni az élettől. S nem volt, ami visszatartsa. Még az irodalmi siker sem.

A bánat költője volt. És végül sikerült megölnie magát.

Juhász Gyula tájköltészete


Kosztolányi írta róla: "valami andalító magyarság bujdosik e sorok között.". Schöpflin Aladár pedig így látta: "Természetes levegője a halk búsongás. A cselekvés motívuma hiányzik verseiből.". Magát így jellemezte: "A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok.". Juhász Gyula Szeged költője, Babits és Kosztolányi egyetemi tanulótársa, jó barátja. Eszmények, így az emberszeretet, a forradalmiság, a szerelem illetve a felfokozott boldogságvágy és szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányossá tette. Juhász Gyula életrajza, életműve, költősorsa és költői műve rendkívül szoros kapcsolatban áll, fedik, erősítik, magyarázzák egymást. Életrajzából adódóan mélabúra, bánatra hajlamos költő, s ez az alaphang hozza létre hangulat-líráját. Kapcsolatban áll a francia szimbolistákkal és parnasszisták formakultuszával. Hitt a szépségben, a művészetben, gyakori ihletforrásává vált a képzőművészet és az irodalom. Leggyakrabban innen meríti költészetének anyagát: Leonardo, Giotto, Van Gogh, Gulácsy Lajos művészetéből s a költők arcába saját érzéseit vetíti ki - Arany, Madách, Zrínyi, Berzsenyi. Verseinek zeneisége, bánatos dallama impresszionista költővé teszi. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája a szigorú szabályokhoz kötött szonett, melyből kb. 300-at írt. A táj, a környezet, mint kifejezést szolgáló eszköz változatosan alakult a magyar irodalom történetében. Petőfinél az Alföld a szabadság szimbóluma. Tájköltészetében a leírt vidéket felmagasztalja. A vidékbe beleszövődnek emberi tulajdonságok, érzések. Vajda Jánosnál a táj a sajátos életérzések hordozója, gondolatait, látomásait idézi fel (A vaáli erdőben). Ady látomásszerű tájversei rendszerint fiktív térben és időben játszódnak. A szereplők nem élnek konkrét korban (Az eltévedt lovas). A táj és elemei szimbólumok, metaforák (A magyar Ugaron). Juhász Gyula tájlírája bánatlíra. Konkrét tájhoz (Szegedhez, Tápéhoz) kapcsolódnak ezek a versek, de nem a tájélmény valóságossága a lényeg, hanem a külső táj a belső metaforikus tájnak, a lelki a tájnak a kivetítődése. A költő tulajdonképpen hangulatát vetíti ki a tájba s ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá s olykor boldoggá, emberközelivé. A Tiszai csönd című verse az otthon töltött vakációs napok valamelyikén születhetett. A tájat saját érzéseivel tölti meg, így a költemény egészét a kettősség jellemzi. A táj valós: szegedi tanyavilág - költői érzésvilág. A táj idillikus szépsége nem a boldogság, hanem a nosztalgia idillje. A magányról és ugyanakkor a magány feloldásáról szól a költemény. A versben egyszerre szólal meg a csönd, a nyugalom, a békesség, a harmónia és a fájdalom, az egyedüllét. Kulcsszava: "hajó", mely a költő számára egyszerre jelent otthont, szülőföldet és benne saját magát. A tiszaparti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: "Hálót fon az est, a nagy barna pók,". Hálót fonó pók képében ereszkedik rá a költőre a sötétség s veszteglésre kényszeríti a hajókat. A képi sík mellett megjelenik a fogalmi sík: a bénult mozdulatlanság gondolatköre.
A csöndet teljesebbé teszik az élet apró jelei, rezdülései: "Egyiken távol harmonika szól, | Tücsök felel rá csendben valahol.". A hangjelenségeket térbeli érzettel kapcsolja össze: "távol", "valahol". Így szinte az egész világot befonja a bénultság. Keverednek a városi (harmonika) és a falusi (tücsök) élet elemei, ezzel is mintegy tágítva a mozdulatlanság terét. Megszemélyesítéssel folytatja a verset, ezzel áthumanizálja a természetet: "Az égi rónán ballag már a hold.". S ezt tovább folytatja a melegség, az otthonosság érzését keltve: "Tüzeket raknak az égi tanyák, | Hallgatják halkan a harmonikát.". A fények, színek, finom hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg (h-alliteráció). A jambikus sorok nyugodt lüktetése is erősíti az esti csöndesség érzését. Az utolsó két versszakban megjelenik a lírai én, a költő, aki szintén a veszteglés, a mozdulatlanság állapotát érzi át: "Tiszai hajók, néma társatok!". A természeti képeket átjárja a szomorúság, a verszárásban mégis oldódik a költő árvasága, szelídül magánya: "ma nem üzennek hívó távolok, ma kikötöttünk itthon, álmodók!". Tehát a magány csak időleges, a költő még bízik lehetőségeiben, belső tartalékaiban.
A Tápai lagzi, címével ellentétben nem a falusi lakodalom vidám jókedvét mutatja be. Disszonáns durva hangok, groteszk hangutánzó szavak uralkodnak az első versszakban: "Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, ... repedt harang .. kutyák vonítanak .. varjúraj felel.". Mindez misztikus, babonás hangulatot kölcsönöz az egész költeménynek. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep: "asszony lett a lány". Ez a tőmondat utal a dísztelen nászra, természetes törvényszerűségére. A következő sorok a jövőt villantják fel: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja. Az "ember medve" metafora arra utal, hogy az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt le: az emberek és az állatok közti különbséget csak a "benn" és a "künn" határozószók jelzik, életmegnyilvánulásaik azonosak: "alszanak és morognak". Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold "elhervad", a vőfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban megjelenik a Halál: "És a határban a Halál kaszál...". A három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. A vers a lelki sivárságot, a kiüresedett létet jeleníti meg, a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza. A tájhoz kapcsolódóan a szerelem érzése is megjelenik Juhász Gyula költészetében. Sárvári Anna az ideális szerelem, az ifjúság s a szépség szimbóluma egyben. A Milyen volt... című verse Szakolcán született. A Váradon megismert színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. Emlékeiből és vágyaiból eszményi szerelem bontakozott ki. Három versszakot idéz meg (a tél hiányzik), s ezekből a képekből Anna emléke áll össze.
A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik és ez olyan szép panteizmus, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj. A nyári búzamezők emlékképe Anna szőkeségét villantja fel, a szeptemberi ég a szeme kékjét idézi, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangjába maródik. Tulajdonképpen nem vall szerelmet a költő. Gondolatpárhuzamara épül s anaforikus szerkesztésmód jellemzi: "Milyen volt?" - kérdi háromszor, s ugyanannyiszor a felelet: "nem tudom már" és hozzáteszi "De azt tudom". A vers könnyedsége mögött költői eszközök sokasága rejtőzik: alliterációk, keresztrímek, jambikus lüktetés és az 'sz' hangok uralma kölcsönöz erős zeneiséget. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb, de a költő boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben él. Az arckép eltűnik, az érzelem viszont végtelenné magasztosul. Ebben a három kis strófában egy régi nyár, egy régi ősz és egy régi tavasz van elrejtve: az ifjúság. Egyszerű, finom, gyengéd és áhítatos vers ez, mely a reménytelenségbe tart. Igéi mutatják az emlék bizonytalanabbá válását. Tematikus sokszínűség jellemzi Juhász Gyula költészetét, csakúgy, mint az összes "nyugatos" költőét. Ez azt jelenti, hogy kezdetben a formai stílusgazdagság jellemző s témájában az egyéni magány szólal meg. Élete végére az a formai bravúr leegyszerűsödik, klasszicizálódik és a tartalmi gazdagság felé tolódik el költészete: a világ, a tágabb környezet felé fordul s ez iránt érez felelősséget, részvétet. Juhász Gyula kezdeti lírájának egy része közelebb áll a korábbi hagyományokhoz: a németellenes nemzeti érzést szólaltatja meg enyhe pátosszal, a dolgozó embert, a munkást dicséri ünnepélyes szavakkal, az emberhez ír himnuszt. Másfelől viszont nála szólal meg a legbensőségesebb áhítattal a leglágyabb hangon a szépség, a művészet szeretete, a szomorúság, a mélázó fájdalom érzése. Az impresszionizmus változatos színvilága, a szecesszió váltsága és bizonyos realisztikus elemek, realista tendenciák olvadnak így egymásba költészetében.
Főként kezdetben nagy szerep jut nála a műveltségélménynek, a parnasszizmus hatásának. Gyakori költészetében az emlékezés attitűdje, szerelmi lírájának
darabjai legnagyobbrészt ilyen jellegűek, mint például az Anna-versek egyik remeke a Milyen volt...

Vissza