Csokonai Vitéz Mihály (1773—1805) |
|
A debreceni világ messze volt a pest-budai világtól. A kálvinista
cívisek a török időkben olyan sajátos függetlenséget valósítottak meg a maguk
számára a magyar király, az erdélyi fejedelem és a szultán között, hogy némi kis
túlzással városi köztársaságnak is tekinthetjük úgy másfél évszázadon át
Debrecent. Ebből az önállóságból még sok minden megmaradt a XVIII. századra is:
itt előrehaladottabb volt a polgárosodás, mint az ország nagy részében; Bécstől is
távol éltek; itt — ritka kivételként — volt magyar nyelvű polgárság, amikor
elérkezett a felvilágosodás híre és szelleme. Debrecen ellentmondásosan válaszolt
rá. A cívisek kemény vallásossága, a gazdag polgár félelme minden változástól, a
kálvinizmus szűkkeblű puritanizmusa. amely még a színházat is ártalmas hiúságnak
tartja — ezek visszahúzó erők voltak. Viszont a polgári érdek a tudományok
fejlődésére üdvös iskolakultuszt fejlesztett: a művelt elmék fogékonysága a haladó
eszmékre, a diákok újat akarása s magának a városi polgárnak természetes
antifeudalizmusa jó talaj volt az új kulturális igényekre. A méltán nagy hírű
debreceni Kollégiumban a szinte mesés hírű Hatvani professzor már a hatvanas években
a kor színvonalán álló fizikát tanít, nem sokkal később Budai Ézsaiás professzor
már a felvilágosodás szellemében — meglepő tájékozottsággal — oktat
történelmet, s ír kitűnő tankönyveket a világtörténelemből is, a magyar
történelemből is. Linné akkori legmodernebb természetrajzára tudósok egész
nemzedéke esküszik. Diószegi Sámuel, Földi János, Fazekas Mihály egymást is
tanítva teremti meg a magyar nyelvű állattant és növénytant. E természettudósok
közül Földi is, Fazekas is egyben költő. Földi egyszerre orvos, a verstan tudósa,
otthona az új debreceni költészet középpontja; Fazekas idővel a Ludas Matyi
költője lesz. Ebben a körben nő fel a felvilágosodásból táplálkozó, majd a
Martinovics-kor után új utak felé tájékozódó magyar irodalom legnagyobb lírikus
költője: Csokonai Vitéz Mihály.
Egész élete harmincegy esztendő: 1773. november 17-tol 1805. január
28-áig. E rövid idő alatt olyan gazdag, sokszínű és maradandó életművet hagyott
hátra, hogy Vörösmartyig, Aranyig és Petőfiig
sincs párja.
A Kollégium diákjaként kezd verselni, és már kamaszkorában
tudomásul vett költő. Szomjazza a tudást, és szomjúságához példás kitartása és
rendkívüli memóriája van. Mire elvégzi az iskolát, latinul, görögül, németül,
franciául és olaszul tud, jártas kora irodalmában, filozófiájában, és tájékozott
a természettudományokban. Egyszerre ragadja el a felvilágosodás haladó szelleme, a
rokokó költészet kecsessége, az ókori latin és a XVII. századbeli francia
klasszikusok pátosza. Ilyen műveltséggel és irodalmi megalapozottsággal fogadja
magába a népköltészet hatását. És közben diákosan vidám örök tréfálkozó,
életet szerető, nyughatatlan, mindent próbáló. Hamarosan kifejezője lesz az új, a
polgárosodás felé néző haladó szellemnek. Már az otthon is errefelé irányította:
apai nagyapja református prédikátor, apja felcser, vagyis sebészorvos, aki korai
haláláig maga is tollforgató tudósféle, orvostudományi és történelmi szakkönyvek
kéziratait hagyta hátra. A költő anyja cíviscsalád leánya. Művelt polgárok voltak
a feudális Magyarország legpolgáribb városában.
Költészetének rétegei, a stílus- és ízlésirányok hatása:
a.) A deákos klasszicizmus ill.
az iskolai versgyakorlat hatása:
Egész életét és költészetét meghatározták a Debreceni Református Kollégiumban
töltött évek. Itt bontakozott ki kivételes költői tehetsége, itt szerzi meg korát
meghaladó műveltségét; több nyelven beszél, ír.
(Poeta natus – született költő, az eredeti tehetség; poeta doctus – tanult
költő, tudós költő, a hagyományokat követő költő.)
Formakészségéért, verseinek zeneiségéért társai Cimbalomnak nevezték. 1795-ben a
halasi és kecskeméti legációról
(=adománygyűjtés a kollégium javára) nem tér vissza, hanem fölutazik Martinovicsék
kivégzésére. S ezt követően kizárják a kollégiumból. A hagyományos értelmezés
szerint a konzervatív kollégium és a haladó, a felvilágosodás eszméit valló
Csokonai között kenyértörésre került sor. Az újabb kutatások szerint
Csokonai nem tudott elszámolni a legáción szerzett pénzzel. Szabó Magda véleménye
szerint az 1795 után szigorodó politikai légkörben kényszeritették a kollégiumot,
hogy megváljon rebellis (=lázongó) és legkedvesebb fiától. Szauder József Az estve és Az álom című tanulmányában
mutatta ki a kollégiumi versgyakorlat hatását Csokonai költészetében. Két
verstípust műveltek:
– a sententia költészetet, mely egy többnyire antik eredetű bölcsesség verssé
formálása volt.
– a pictura költészetet, mely természeti
jelenség vagy emberi karakter verssé formálása volt.
Az életmű nagy része már a kollégiumban elkészült, később ezeknek a finomítása,
átdolgozása történik meg.
Az estve (1794.):
Az iskolai változat címe: Az estvének leírása. Ezt követte az 1789-es Az estve, majd a végső változat. A
változás iránya, hogy a tiszta piktúra szentenciával töltődik, s a tájleíró
versből bölcseleti ódává emelkedik.
Szerkezete:
1–2. egység: piktúra; klasszicista vonásokkal az iskolai versgyakorlatból
örökölve a stíluseszközök
tobzódásával festi meg az első világ harmonikus képét, a nyugalom, a rend, a
célszerűség világát. (A nyitókép allegóriának is felfogható
megszemélyesítése, további megszemélyesítések, költői jelzők,
metaforák,
alliterációk nem csupán a költői eszközök gazdagságát, hanem az ábrázolt természet
szépségét is érzékeltetik.)
A 3. egység megszólítása és felszólítása a piktúrából a szentenciába vezet
át, előrevetítve a második világ, az emberi társadalom, a civilizáció
diszharmóniáját.
A 4. egység megszólítással és
költői kérdéssel kezdődik. Csokonai Rousseau tanait
követi, gyakran rímbe szedi a francia filozófus tanításait. Utal Az emberek közötti
egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésre. Felidézi az Emil
című műből azt a gondolatot, hogy: “mert gonosz erkölccsel senki sem
született”. Az általános
érvényű megállapításokat néhol a magyar valóságra is vonatkoztatja.
Az 5. rész egyértelmű állásfoglalás a természet harmonikus világa mellett.
A 6. rész a vers zárlata; emelkedett hangnemével műfajváltást is jelez, ódai
magasságba emeli a leíró jellegű költeményt. Az utolsó sorban az ‘ember’ szó
használata ismét Rousseau-ra utal, tehát nem biológiai, antropológiai, hanem
filozófiai értelemben használja a kifejezést (lásd: Emil, vagy a nevelésről bevezetője).
Stilisztikai szinten a vers élesen kettéválik a piktúrára és a szentenciára, eszmei
szinten azonban szorosan összetartoznak, ellenpontozzák egymást. A verselés felező
tizenkettes; Bessenyei tette a felvilágosodás korában a gondolati-leíró versek, költemények
versformájává.
Konstancinápoly (1794.):
Alapja: Egy város leírása.
A piktúra rész keleties mozgalmasságot áraszt a fölvillantott életképekkel, s ehhez
szerencsés költői eszköz a múzsa társulhívása. A szentencia rész a “Denevér
babona...” felkiáltással
kezdődik. Csokonai ötvözi a voltaire-i antiklerikalizmust és racionalizmust Rousseau
érzelmeket felszabadító törekvésével. Az emberiség harmóniájának és
testvériségének alapja, hogy megszabaduljanak a megosztó és a józan észnek,
tapasztalatnak ellentmondó
vallási dogmáktól. Csokonai ugyan a mohamedán vallásra utal, ám beleszövi a
katolikusok pénteki böjtjét is. A vers zárlata a költőre jellemző
jövőbeutalással fejeződik be, ismételten ódává emelve a költeményt.
b.) Diákköltészet:
Minden nagyhagyományú alma mater (=iskola) féltve őrzött kincse és továbbítandó
értéke a diákköltészet. Jellemzője a tanárok ill. a tanulandó tárgyak, a
közvetített értékek kigúnyolása. Ennek jellemző módja az emelkedett formához
rendelt kisszerű tartalom (pl.: Óda az árnyékszékhez).
c.) Népiesség:
A német (Herder) közvetítéssel eljutó népiesség egyik első képviselője a magyar
irodalomban. Az ő nevéhez fűződik az első magyar népies helyzetdal: Estve jött a
parancsolat (1791.), átdolgozva: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802.). Az ő nevéhez
fűződik az első magyar tündérmese lejegyzése: A méla Tempefői című színműben.
Viszonya azonban ambivalens a népiességhez. Szuszmir, a kályhafűtő Fegyverneki két
lányának mondja el a mesét, de csak
Éva, a kisebbik és műveletlen hallgatja végig, Rozália, a felvilágosult hölgy
rájukcsapja az ajtót. Ha stilisztikai szempontból nem is, gondolatiságát tekintve
idesorolható a népnevelés és népoktatás fontosságát hangsúlyozó Jövendölés az
első oskoláról a Somogyban
című programadó költeménye.
Lefordítja a Homérosznak
tulajdonított Békaegérharc című komikus eposzt, melyben a diákköltészeti
hangvétel és a népiesség keveredik.
d.) Rokokó:
A hatás legteljesebben két ciklusban, a Lilla-dalok és az
Anakreoni-dalok címűekben jelentkezik. A hatás
legfontosabb jellemzője Csokonai formakultúrájának rendkívüli gazdagodása. A
látszólag könnyed forma egyszerre érzékelteti a személyes boldogság
megtalálásának reményét és a pillanatnyi idillek mulandóságát.
e.) Szentimentalizmus:
Stíluseszközeiben nehezebben, világképében határozottan megragadható. A világból,
a társadalomból kitaszított vagy onnan
önként távozó ember fájdalma szólal meg. A felfogásnak megfelelően a díszlet
gyakran a természeti környezet, ahol a természet egyes jelenségeivel felerősíti vagy
ellenpontozza a lírai én fájdalmát.
A Magánossághoz (1798.):
Életrajzi háttér: a Lilla-szerelem vége, kicsapatás, állásnélküliség. Csokonai a
hiányból, a szükségből teremt erényt, hiszen a magánosság nála nem, illetve nem
elsősorban fájdalmas lélekállapotot jelent, hanem kivételezett élethelyzetet, mely
elől elzáratnak a társadalom
különböző rétegeihez tartozó alakjai. A magánosság teremtő állapot, mely
alkalmas egy új költészeteszmény megfogalmazására: a klasszicizmus
imitációesztétikájának helyébe a romantika teremtő-költő gondolata lép (7. vsz.
5–8. sor).
A műfaj a formai jellemzőket
tekintve óda ill. himnusz, a hangvétel azonban módosítja ezt, és elégikus
színezetet ad a versnek. A zárlat a végső magánosság óhaját tartalmazza, mely
egyúttal megszünteti a világból való számkivetettséget; a megoldást azonban a
jövőbe utalja.
A tihanyi Ekhóhoz (1803.):
Műfaj: A vers retorikai felépítése
a megszemélyesített, allegorikus tihanyi Ekhóval az ódát ill. a
himnuszt
idézi. A hangnem azonban erőteljesebben határozza meg a műfajt, így
elégiának mondhatjuk.
A vers első változata a Füredi parton címmel volt, s a végső változatban is, a 2.
strófában utal erre a költő. A versforma a reneszánsz költészetben népszerűvé
vált, Balassi által is művelt ekhós vers; annak azonban némileg átdolgozott
változata, hiszen a Csokonai-versben az ekhó az egész sort megismétli. A
szentimentalizmus rousseau-i ágával érintkező téziseket (a polgári világból való
számkivetettség, magány, társtalanság) az életrajz, a személyes élmények
hitelesítik, anélkül azonban, hogy Lilla nevének említésén kívül bármilyen konkrét biografikus mozzanatra utalna a
költő; sőt a 4–5. versszak, mely a társtalanságot panaszolja sirámszerű
hangvételével a XVI–XVII. századi protestáns prédikátor költők hangját idézi.
(Babits: Ősz és tavasz között című
versében Csokonait is idézi hasonló élethelyzetben.) A 7. versszak konkrét
utalást tartalmaz Rousseau-ra, az ismétlés pedig a rousseau-i bölcselet két fontos
fogalmát foglalja magába. Az elégikus hangvétel bölcseleti tartalmat takar,
természet és civilizáció, ember és polgár megbomlott egységére mutat rá, s egyúttal ember
és polgár egységére vágyik (lásd: Rousseau: Emil
bevezetője). A zárlat a harmónia vágyának jövőbeutalását tartalmazza.
A Reményhez (1803.):
Szintetizáló jellegű költemény, összegzője a különböző stílusirányzatoknak,
hatásoknak. Harmóniát teremt a különböző műfaji lehetőségek között, az egyéni
élményt általános szintre emeli.
Műfaj: A rövid sorok, a fölfokozott zeneiség, a 2–3. versszakban a
növény-ornamentika (=díszítés) használata a dal felé mutat. A vers retorikus
felépítettsége, a megszemélyesített fogalom és érzés, az odafordulás, a keretes
szerkezet az ódát idézi. A vers értékszerkezete, eszmény és valóság
szembeállítása, a hangvétel az elégiát idézi. Az összefoglaló jelleg a
stílusirányzatok szintjén is mutatkozik: a retorikus, zárt szerkezet, a harmonikus
kompozíció a klasszicizmus jellemzője. A megfogalmazott élményanyag, az
általános szintre emelt világkép, a számkivetettség, megcsalattatás érzése a
szentimentalizmusra jellemző. A 2–3. versszak természeti metaforikája egyszerre
idézi a rokokó könnyedségét és a népiesség természetességét. A
szimultán verselés (trocheikus ill. ütemhangsúlyos) szintén a rokokó ill.
népiesség összefonódását jelzi.
Tüdőgyúladásomról (1804.):
Kiindulópont egy klinikai érvényű és pontosságú önmegfigyelés (Janus Pannonius:
Amikor a táborban megbetegedett). Ez elindít egy filozófiai bölcselkedő folyamatot.
Nem fejlődik ki a gondolat, hanem helyette a betegségen úrrálevő emberi tudás és
segítőkészség ódájává emelkedik a vers.
|
A fiatal költő rendkívüli tehetségére hamar felfigyelt Földi
János, verstanra oktatta, és hamarosan Csokonai lett Földi körének nemcsak
legjelentékenyebb alakja, de legjobb verselője és legjobb elméleti versszakértője
is. Azóta elmondhatjuk, hogy az egész magyar költészet egyik legjobb verselője.
Bravúrosan kezeli a versformákat, és dallamosabbá tette a magyar nyelvet, mint bárki
mindaddig. A formákkal is szüntelenül kísérletezett, újabb nyelvzenei
lehetőségeket keresett és talált. Egészen József
Attiláig nincs költőnk, aki oly sok versformával élt volna, mint Csokonai.
Földi után az irodalom új jelenségeire oly érzékeny Kazinczy
fedezi fel. Kazinczy pártfogásával belekapcsolódik a felvilágosodás országos
jelentőségű költészetébe. Versei eddig csak kéziratban terjedtek, de most már
néhány megjelenik Kármán folyóiratában, az Urániában. Eszmevilága is a
felvilágosodás haladó szándékait fejezi ki. De már megszólal kecses-dallamos
szerelmi költészete. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világirodalom legnagyobb
szerelmi költői közé tartozik, rangja semmivel sem kisebb, mint Catullusé, Petrarcáé
vagy Baudelaire-é. Első szerelmének és
ihletőjének regénye még méltó megírásra vár. Mesterének, Földinek ifjú
feleségébe, Juliskába szerelmes, és nem is reménytelenül. A ragyogó és hűtlen
asszony keservessé tette Földi János magánéletét. És különös tragédia az,
amikor mester és nála sokkalta nagyobb tanítvány válik szerelmi vetélytárssá.
A Juliskához írt versek később a Lillához írt dalok kötetében
jelentek meg, s az olvasó hajlandó úgy tekinteni, mintha valamennyi a híres későbbi
szerelemhez szólna.
Csokonai előbb a Kollégium tanítványa volt, majd ugyanott lesz
tanár. Kitűnő, korát meghaladó pedagógus volt. Új módszerei, főleg a személyes
foglalkozás a diákokkal, ellenszenvet is vált ki idősebb tanártársaiból, de a
Martinovics-mozgalomig mégis zavartalanul taníthat, írhatja verseit, készülhet
nagyobb műveire. Erre az időre esnek első színjátékai is, köztük a kitűnő
szatirikus vígjáték, a Tempefői. 1794-tol egyre gyanúsabb a Kollégium tanárai
előtt. És amikor kirobban a Martinovics-ügy, és Csokonai irodalmi barátját,
pártfogóját, Kazinczyt is elfogják, majd elítélik — a Kollégiumban fegyelmit
indítanak Csokonai ellen. A vád ugyan kizárólag a szabálytalan oktatási mód, de ez
közismert volt már azelőtt is. Nyilván ez volt a kifogás. Csokonai elveszti
állását. Nekiindul az országnak, hogy megélhessen és írhasson. Sok helyet bejár:
volt Pesten is, elzarándokol Virág Benedekhez, meghallgatja tanácsait, majd Komáromba
megy, amely, akárcsak Debrecen, a ritka polgárvárosok közé tartozik. Ott remél
életlehetőséget. Ehelyett találkozik a nagy szerelemmel. Megismeri Vajda Juliannát,
egy módos kereskedő leányát, akit verseiben Lilla néven halhatatlanná tett. A
szerelem kezdetben reményteljes, csak azt kívánják, hogy szerezzen magának rendes
foglalkozást. Ezért az első adandó alkalommal újra tanári állást vállal:
Somogycsurgóra kerül helyettes tanárnak. De míg ő távol van, Lillát férjhez adják
egy gazdag polgárhoz. Ez a csalódás ad érzelmet és alkalmat a gyönyörű szerelmi
elégiákhoz. Ekkor keletkezik A Reményhez meg A tihanyi ekhóhoz.
Magányosan megy vissza Csurgóra tanítani. Életereje, életszeretete
győzedelmeskedik. Csurgón írja későbbi vígjátékait, köztük legjobb színpadi
művét, az Özvegy Karnyónét, ezt a mindmáig hatásos bohózatot. Ott írja vidám
eposzát, a Dorottyát, amelyben szatíra, burleszkkomikum, népies hangvétel, csevegő
elbeszélőkészség mesteri módon egyesül. A felvilágosodás politikai reményeinek
vége, a szerelem boldogságreményének vége, az is kiderül, hogy a költőnek túl
gyönge a tüdeje, de Csokonai nem hagyja magát: a bánatok közt ugyanolyan kemény
lélekkel tart igényt az örömre és az egész emberiség boldogságára, mint
ugyanebben az időben az olykor Magyarországon élő Beethoven.
Csokonai mindent meg tud írni, amit akar, de semmi sem sikerül neki,
amit tervez. Idővel Csurgóra is megérkezik az a tanár, akit helyettesített, ő mehet
tovább. Így jut vissza Debrecenbe, özvegy édesanyja házába. Töméntelen kézirata
van, meglevő és készítendő műveiből húszkötetes gyűjteményt tervez, de
hátralevő éveiben mindössze kettő jelenik meg: A tavasz című verseskötet és a
Dorottya. A Lilla-dalok is nyomdába kerül, de ennek megjelenését már nem érte meg.
Egy grófi temetésre őt hívták meg, hogy verses ünnepi búcsúztatót mondjon, erre az
alkalomra írja utolsó művét, A lélek halhatatlanságáról szóló elmélkedő
költeményt, amelyben szembesíti a különböző világnézeteket. Hajadonfővel olvassa
fel a nagy művet a hideg téli időben a koporsó mellett. Meghűl, tüdőgyulladást kap,
amelyet legyöngült szervezete már nem tud leküzdeni.
Halálakor még kevesen tudták, hogy a legnagyobbak közül való. A
börtönből már kilépett Kazinczy sejtette, de például Kölcsey idegenkedett Csokonai
népiességétől. A kortársak Kisfaludy Sándor felszínes költészetéért
lelkesedtek. Később a diadalmas romantika elhomályosította emlékezetét, csak Petőfiék kezdték elismerni. De száz évnek kellett
elmúlnia a halálától, amíg Ady és a Nyugat
költői felfedezték benne a nagy elődöt, a nagy halhatatlant. Azóta neve és
életműve már költészetünk első sorában fényeskedik.
Vissza
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu