Racine: Berénice

„Egyáltalában nem szükséges a vér és a halál a tragédiához: elegendő, ha a cselekmény nagy, a szerepek hősiesek, a szenvedélyek felébrednek, és minden érezteti a fenséges bánatot, a tragédia legfőbb gyönyörűségét." - A Berenice előszavában írta Racine ezt a dramaturgiatörténetben oly fontos mondatot. Kétségtelen ugyan, hogy már előtte is voltak olyan tragédiák, amelyek nem vezettek a hős fizikai megsemmisüléséig, de Arisztotelész óta annyira beívódott a színházi köztudatba, hogy a tragédia a hős bukásával jár, a hős bukása pedig egyenlő a halállal, sőt erőszakos - véres! - halállal, hogy végre egyszer le kellett szögezni, hogy nem ez a tragédia lényege, hanem a szerepek lenyűgöző jellembeli nagysága, amelyből a cselekménynek a mindennapos életben megszokottnál nagyobb arányai, a szenvedélyek, a bánatok szokottnál mélyebb átélései következnek. A szerző a Berenice-szel mintegy erre a dramaturgiai tételre akart példát adni minden jövendők számára. Méghozzá úgy, hogy a cselekmény a lehető legegyszerűbb, egyetlen érzelembeli probléma tragikus megoldása egyetlen tragikusan szomorú fordulattal. Ugyancsak az előszóban erre is utal Racine: „Vannak, akik azt gondolják, hogy ez az egyszerűség a lelemény hiányának a jele. Nem gondolnak rá, hogy ellenkezőleg, a legfőbb lelemény a semmiből valamit csinálni..." Valóban, a Berenice-ben öt felvonáson keresztül alig történik valami, csak éppen a néző (vagy olvasó) kénytelen feszült idegekkel együtt érezni az előtte gyötrődő lelkekkel. A raci-ne-i cselekmény ugyanis nem a tettek világában, hanem a lélek különböző rétegeiben játszódik. S ámbár ebben a lélek mélyére vezető színpadi kalandozásban Racine-nak megvolt az antik példája és példaképe, Euripidész-szel szemben nála szinte kizárólag a külvilág eseményeire visszarezzenő vagy az azok közt vergődő lélek lesz az ábrázolás kizárólagos tárgya, olyan árnyalatos emberismerettel és a belső valóság oly léleknyűgöző színszerűségéve], hogy vele kell kezdenünk az emberi pszichének azt a megfigyelését, amely majd a mélylélektan felé vezet, és a felderített lelki valóságoknak ama drámai ábrázolását, amelyet folytatni és továbbfejleszteni majd csak Csehov lesz képes. Ugyanakkor Racine nagyon jól tudja, hogy a vergődő lelkű ember benne él a társadalomban, kívülről kapja a teendőket, a kötelességeket, amelyekre a tudat és a tudat mögött megbúvó ösztön szenvedélyekkel reagál, nemegyszer úgy, hogy a diadalmas szenvedély elpusztítja saját magát is. A szenvedély győzelme a belátás felett, vagyis a fegyelmezetlenség, ha olykor vonzó is, a társadalom értékítéletében bűn, tehát szükségszerűen bűnhődéshez vezet. Ha a józan belátás, az önfegyelem, a társadalmi értékrend győz a szenvedély fölött - ez ugyan erény, de menthetetlenül lemondást, remények elmúlását, magasztos bánatot hoz magával. A tragédia tehát elkerülhetetlen mindenki számára, aki nem él kisszerűén, aki komolyan veszi a társa dalom adta erkölcsöt is, és a szenvedélyek keltette vágyak igényeit is. Ez a lényege Racine egész tragikus szemléletének. Ő maga, mint drámaköltő és dramaturgiai gondolkodó, a legszélsőbbig vitt önfegyelem példaképe. Benne élt abban a francia klasszicizmusban, amelynek esztétikáját-dramaturgiáját Boileau szövegezte meg, XIV. Lajos versailles-i állami és társadalmi rendje elképzeléseinek megfelelően. Ez az udvari rend a legnagyobb fegyelmet követelte meg még az illem terén is, és szabályai alól a király sem volt kivétel. Az abszolutizmus szabályhálózatában minden követelmény szolgálati szabályzat parancsának tűnik, még a szellemes köny-nyedséget is előírások teszik bizonyos pillanatokban kötelezővé, pontosan körülírva az idejét, alkalmát és körét. A legjobb drámaírók nyögve szenvednek az elébük állított akadályok ugratópályáin. Corneille, a fő mintakép, hol áthágja a szabályokat, és akkor a kritika közfelkiáltással elmarasztalja, hol görcsösen ragaszkodik a szabályokhoz, és akkor gúnyolódások közepette veszi tudomásul, hogy ellaposodott. Pedig Corneille már nagyon jól tudta, hogy a társadalom és az ösztönök párviadaláról van szó; ezt ő - spanyol példára - a becsület és szerelem konfliktusának nevezte. Ráadásul Corneille politikus-publicisztikus alkatú költő volt, tehát eleve becsületpárti, és igyekezett mindig társadalmi kibúvókat találni, hogy a szerelem is érvényesülhessen. Racine azonban eleve szerelempárti, nála minden szándék végső mozgatója a szerelemvágy - akárcsak idővel Freudnál -, de éppen ezért Corneille-nél hitelesebben tudja, hogy a szerelem a társadalmi szabályok közepette nem mindig tud érvényesülni, és akkor elhárítatlanul következik a tragikus bánat. Ezt azért is tudja ilyen jól, mert annyira fegyelmezett. Hőseit is vagy a fegye lem hiánya, vagy a fegyelem végszerű betartása viszi a tragédiába. Az ő számára nem akadály a dramaturgiai szolgálati szabályzat. Állíthatott Boileau - egyébként személy szerint Racine jó barátja - olyan szigorú követelményeket, amilyeneket csak ki lehetett találni a Napkirály árnyékában - Racine láthatólag minden erőfeszítés nélkül lendült át az akadályokon. Egy nap alatt játszódjék a cselekmény - kívánja a szabály. Jó, játszódhat néhány óra alatt is. Egy színhelyen játszódjék - kívánja a szabály. Jó, nincs is szükség hozzá többre; nem nehéz kitalálni egy olyan szobát, ahol a személyek eró'l-tetés nélkül találkozhatnak. Egyetlen cselekményvonalat követel a szabály. Jó, hiszen „a legfőbb lelemény a semmiből valamit csinálni". És ebbe a végső leegyszerűsítésbe nála minden belefér. Világtörténelmi távlatokat, családi szörnyűségeket, politikai cselszövéseket, az állami lét nagy kérdéseit ki lehet így fejezni a napi aktualitás frisseségével... csak érteni kell hozzá. És azt kívánja a szabály, hogy mindez távol legyen a napi aktualitástól? Időben, térben tartsa magát távol a költő saját tárgyától. Helyes. Hiszen mitológiában, Bibliában, ókori eseményekben, ha kell, a messzi török udvar mohamedán intrikáival is lehet úgy lelket és társadalmat ábrázolni, hogy mindenki a napi időszerűségekre és saját személyes gondjaira gondoljon... csak érteni kell hozzá. Csak érteni kell ahhoz, hogy minden, ami körülöttünk van, saját legszemélyesebb élményünk legyen, és akkor saját lelkünk kivetítésével mindenről tudunk beszélni, sőt mindent meg tudunk jeleníteni. Igaz, így minden végérvényesen magánüggyé válik, és mindenki saját gyötrelmén keresztül éli át a külvilág adta problémákat. Racine a fordított Shakespeare. Shakespeare-nél Antonius és Cleopatra szerelme a római birodalom közügye, Rómeó és Júlia szerelme veronai közüggyé szélesül - Racine-nál a római birodalom világpolitikai koncepciója két szerelmes magánügye. Éppen erről szól a Berenice, a tömör és egyszerű Racine-tragédiák legtömörebbike és legegyszerűbbike.
Formája a francia klasszicizmus kötelező tragédiaképlete: öt felvonás; a legszükségesebb személyek; a dialógusok pár-rímes alexandrinus-ban folynak, és minden női rímpár után férfi rímpár, majd újra női rímpár következik elejétől végig; a mű terjedelme körülbelül 2200 verssor (még ezt sem szabad kirívóan áthágni); egy színhelyen, 24 órán belül, egyetlen cselekményvonalban történik; térben és időben távol a szerzőtől és közönségtől. Erőszakos cselekmény a színpadon nem történhet (igaz, éppen ebben a drámában a színpadon kívül sem történik semmiféle erőszakos cselekmény); nem lehet kimondani olyan szavakat, amelyek a legkényesebb szalonban, vagy éppen a király füle hallatára is ki nem mondhatók (például még a nadrág vagy a has szó sem mondható ki, mert ezek is közönségesnek hatottak a versailles-i fülnek). - Ebben a gúzsba kötött formában Racine meghökkentően kis szókinccsel olyan nyelvi választékosságot, olyan képgazdaságot, olyan Verlaine-ig utol nem ért nyelvi-verstani zeneiséget, és olyan érzelmi mélységet tudott elérni, hogy nem hiába mondották erről a nagy drámaíróról: talán egészen Baudelaire-ig ő a francia költészet legnagyobb szerelmi lírikusa. De ez a szerelmi lírikus tudta a legjobban, micsoda végtelen bánatokat okozhat a társadalom szabályai között pusztulásra ítélt szerelem. Erről szól a Berenice. A témát Suetoniusznál, az ókori római történetírónál találta. Ott olvasta, hogy „Titus, aki szenvedélyesen szerette Berenicet, sőt úgy hitték, megígérte neki, hogy elveszi, uralma első napjaiban mindkettejük kedve ellenére elküldte Rómából".

- A dráma ennek az egyetlen mondatnak a dramatizálása. Nem számítva egy szolgálattevőt, aki szükség esetén bejelenti, hogy Berenice kihallgatásra vár, vagy a szenátus látni kívánja az új császárt, a drámának mindössze hat szerepe van: Titus, aki atyja halála után most lett császár, Berenice, a rómaiaktól legyőzött Palesztina királynője, Antiochus, a rómaiaknak úgyszintén alávetett Commagéne királya, továbbá három személy, akiknek az a dramaturgiai funkciójuk, hogy Titus, Berenice és Antiochus „bizalmasai". Ez a bizalmas a francia dramaturgia fontos személye volt. A bizalmas tette lehetővé, hogy a hősök elmondhassák gondolataikat anélkül, hogy monologizáljanak. A monológot, azaz a magá-ban-beszélgetést a racionális klasszicizmus nem kedvelte, inkább mindegyik lényeges személy mellé adott egy-egy bizalmast, aki előtt nem volt titkuk. De a Berenice esetében a három bizalmas közül egynek, Paulinusnak ennél fontosabb szerepe van. Nemcsak meghallgatja és némiképpen értelmezi Titus szavait, hanem egyben ő képviseli a római szenátusnak, sőt a római népnek a véleményét is. Tehát ő a társadalom szemével figyelő rezonőr is. Vagyis ő maga a drámai személy-lyé formált Róma. A hősök hierarchiájában magasabb helyen áll, mint Berenice és Antiochus bizalmasai; van egy pillanat - a második felvonásban -, amikor a konfliktus szinte Titus és Paulinus közt csap össze.
A dráma cselekménye, a gyorsan egymás után következő öt felvonás néhány órán belül játszódik le. Egy régi szellemesség szerint a Racine-drámák olyanok, mintha éppen a végéhez érkeztünk volna, mintha egyetlen nagy ötödik felvonás volna az egész.
Az első felvonás, az expozíció olyan helyzetet mutat be, amely nem is vezethet máshová, mint az ötödik felvonás kibontakozásához. A drámaíró művészetén múlik, hogy ezt a levezetést milyen módszerrel hajtja végre. És még a matematika is ismer „elegáns" levezetést. A racine-i cselekménykezelésnek is egyik jellegzetes ismérve az az elegancia, amellyel nyilvánvalóan egyetlen lehetőséget az izgalom szüntelen fenntartásával tud megjelentetni.
Aromái császári palotában vagyunk, abban az előteremben, amely Titus és Berenice lakosztályát elválasztja. Tehát mindegyik személynek itt kell keresztülmennie, itt dramaturgiai erőltetettség nélkül találkozhatnak mindazok, akiknek a cselekményben találkozniuk kell. Az első felvonás első jelenetében itt várakozik Antiochus bizalmasával, Arsacesszel (görögösített perzsa neve jelzi Antiochus keleti környezetét), Antiochus búcsúzni akar Berenice-től. Párbeszédükből kiviláglik, hogy a commagéne-i király, aki közismerten jó barátja Titusnak is, Berenice-nek is, el akarja hagyni Rómát, hazamegy ázsiai országába. Titokban hosszú ideje szerelmes Berenice-be, és az utolsó reményfoszlánya is megsemmisült most: Titus apja halála után császár lett, és feleségül veszi Berenice-t, akivel eddig is szerelemben élt. Antiochus öt éve titkolja szerelmét, de úgy érzi, hogy legalább búcsúzóul, a válás percében be kell vallania. Elküldi Arsacest is, hogy egyedül maradjon Berenice. - Itt lép be a királynő. Antiochus kezdetben nem tudja elszánni magát a vallomásra. Csupán elköszön. Berenice azonban nem érti, hogy a jóbarát miért siet el éppen most, amikor a nagy nászünnepség következik.
Hiszen Antiochus lenne a házasság egyik tanúja. Berenice a Titus iránti szüntelenül lángoló szerelemben egyszerűen nem veszi észre, hogy a hűséges barát milyen szerelmes beléje. Faggató érdeklődése egyre inkább előtérbe hozza és végre kipattantja a vallomást. És a közeli császári házasság mámorában élő asszony szinte sértésnek veszi a bevallott érzelmet. Még némiképpen árulásnak is Titusszal, a baráttal szemben. Antiochus most már befejezheti búcsúját: éppen a szeretett asszony közönye elől fut.
Már ebben a lírai tűzzel teljes vallomásban és az egyértelmű visszautasításban megnyilvánul az a jellegzetes racine-i módszer, hogy a hősök a legindulatosabb párbeszédekben is hagyják kibeszélni egymást. Udvari udvariasággal megadják egymásnak a tiszteletet, meghallgatják, amit a másik mondani kíván, még ha indulatosan akarnak is válaszolni rá. Az indulatos ellenvetést azután a másik várja végig, ha nem is türelemmel, de önfegyelemmel.
Antiochus távozása után Berenice együtt marad bizalmasával, Phoenicével. Bevallja, hogy eltitkolt fájdalommal hallgatta a jóbarát szavait; nagyon sajnálja őt. De nem tarthatja vissza, hiszen ezzel csak tovább szítaná annak reménytelen vágyait. Phoenice most halkan megemlíti, hogy hiszen Titus még szóban nem nyilatkozott, és köztudomású, hogy a római törvény tiltja rómainak nászt ülni idegennel. -Ez a csöndes megjegyzés dramaturgiailag nagyon fontos: ez az eljövendő - hamar eljövő - akadály expozíciója. De Berenice-t még csak el sem gondolkoztatja. Bizonyos benne, hogy Titus ugyanolyan szerelmes belé, mint ő Titusba. Közben a szerelem teljes, immár törvényes beteljesülése mellett jól érezhetően elragadja a szerelem általi emelkedés mámora: ő, a legyőzött
nép királynője lesz a császárné. Indul is Titushoz, hogy tőle hallja végre kimondott szóval is, amiben bizonyos: a császári házasságot.
Ez az első felvonás. A helyzet világos, noha Titus még színre se lépett. Tudjuk, hogy Titus és Berenice régóta boldog szerelmes. Titus most lett császár. Berenice el sem tudja képzelni, hogy más következhetnék, mint a hamarosan megtartott esküvő. Gőgösen, bár ki nem mondott szánalommal visszautasítja a reménytelenül szerelmes Antiochusnak még a vallomását is. De közben már felmerül az aggodalom, hogy Róma tiltakozni fog a nász ellen. Felmerült, de Berenice nem vette tudomásul.
A második felvonás legnagyobb részét Titus és Paulinus párbeszéde teszi ki. Megtudjuk, hogy Titus hivatta és várja Antiochust. (Tehát nyilvánvaló a számunkra, hogy a com-magéne-i királynak még nem volt módja elutazni, mindenképpen legalább egyszer még Titus elé kell lépnie.) Most Titus az iránt érdeklődik bizalmasánál, mi a rómaiak véleménye az ő szerelméről. Paulinus óvatos, arról beszél, hogy az udvar és a szenátus semmit sem tenne a császári akarat ellen. De jól érezhető, hogy kerülgeti a forró kását. Titus pedig pontosan tudja az udvar és a szenátus tettetését. Ismerni akarja az urak és a nép igazi érzését. Ezt nagyon nehéz megtudnia egy uralkodónak, akihez nem őszinték, s ő őszinteséget követel Paulinustól.
Titust szerelme kérdésében eddig nem érdekelte Róma véleménye. De most már ő a császár, most már ő maga Róma. És aggódik. Berenice előtt eltitkolta aggodalmát. Nem szeretne Berenice nélkül élni. De nem kerülhet szembe Rómával. Nem akar számos elődje példájára önkényúrrá lenni. (Szin tén kihallik itt Racine politikai véleménye az abszolutizmus uralkodó-eszményéről, amely szerint az uralkodó úgy gyakorolja abszolút hatalmát, hogy népe igényeit elégíti ki.) Erre azután Paulinus elérkezettnek látja az idó't, hogy feltárja a valóságot: Róma képtelenségnek érzi, hogy a legyőzött nép leánya feküdjék hitvesként a caesar ágyába. Ezt a szenátus is közölni akarja Titusszal.
A császár eleve ettől félt. Bevallja Paulinusnak, hogy most, amikor jobban szereti Berenice-t, mint valaha, már az gyötri, miként is közölheti vele, hogy mégis el kell válniok. Mert nem kezdheti törvénysértéssel az uralmát, ha a törvény tiszteletét várja el a néptől. (Ez megint a királyi hatalomra vonatkozó politikai állásfoglalás.) Ilyen gondok között kínlódik, amikor megérkezik Berenice, aki várja és elvárja végre a kimondott szót az esküvőről. Titus pedig csak szerelméről beszél, de még mindig kerüli a választ. Sőt jelzi, hogy Berenice hálátlannak is tekintheti őt. Az asszony nem érti. És Titus képtelen kimondani a válás lehetőségét. Magára hagyja a megdöbbent Berenice-t, aki Titus homályos szavait úgy próbálja magyarázni, hogy az talán tudomást szerzett Antio-chus szerelméről, és most féltékeny. Ez a lehetőség megvigasztalja, hiszen aki féltékeny, az szerelmes. A harmadik felvonás elején Titus találkozik Antiochusszal. Mint jó barátjával közli vele, hogy el kell hagynia Berenice-t. És Antiochustól várja, hogy mint aki neki is jó barátja, álljon vigasztalóként a szeretett asszony mellé. Antiochus számára ez megváltó új lehetőség. Újra ébred a reménye, hogy mégis az övé lesz Berenice. És Titus éppen őt kéri, hogy közölje közös szerelmükkel, mennyire lehetetlen a császári házasság. - A nagy sorsfordító jelenet, a dráma csúcsa Berenice és Antiochus kettőse. A férfi nagyon gyöngéd hangon közli a valóságot - és Berenice nem hiszi el. Nem hisz Antiochusnak, aki csak az imént vallotta be szerelmét. Kiutasítja a barátot, de közben magában fél, hogy neki volt igaza. Tudja, hogy most már magamagát csapja be a görcsösen hangoztatott áligazsággal, hogy Titus őt sose hagyhatja el. - De Antiochus most már nem utazik. Haragot váltott ki Berenice-ből, de reméli, hogy végül mégse lesz más lehetőség, mint hogy az elhagyott asszony az ő felesége legyen. A negyedik felvonás nagy része a szembesítés: Titus és Berenice úgy találkozik, hogy többé nem lehet kitérni a válasz elől. Titusnak vállalnia kell a császársággal járó kötöttséget. Az ő élete boldogtalan lesz, feloldódik a közgondokban, de nincs joga magánéletet élni. Berenice azonban élete értelmét és tartalmát vesztette. Úgy hagyja el Titust, hogy öngyilkosságot emleget. De Paulinus megerősíti Titust, hogy nincs mód a szerelem folytatására. Holott Titus még mindig habozik, vajon valóban a császári utat kell-e választania. Nem jobb-e a szerelem útja? Kétségtelen: a kettő együtt lehetetlenség.
Ó, Berenice, ó, Róma, ó, csillagok!
Ó, császár mért vagyok? Szerelmes mért vagyok?
(Vas István fordítása)
De jelentik, hogy jön már tiszteletét tenni a szenátus és jönnek a főtisztviselők: a fogadóteremben várják a császárt. És Titus maga sem tudja, mit is fog mondani nekik, úgy indul Róma színe elé.Az ötödik felvonásban emelkedik fel Berenice. Belátta, hogy képtelenség szerelmük folytatása. Titus még kibúvókat keres ne, de a szeretett asszony maga hagyja el, nem kell Antiochus segítő szerelme sem: utazik haza. Példamutatónak látja történetüket, így is mondja Antiochusnak:
Amit Titus meg én teszünk, abból tanulhat:
Szeretem és szököm; Titus szeret és elhagy.
Méltóságteljesen távozik. Antiochus jajszava zárja a játékot. A tragédiába senki se halt bele. így kellett tenni. A bölcs belátás formájában megfogalmazott társadalmi kényszer győzött a szenvedélyek fölött. A néző egyforma részvéttel és tisztelettel néz mind a három szenvedő hősre. Közügy ez? Persze, hogy az, de szenvedő magánemberként élik át, ahogy végső egyéni élményként minden közügy csak akkor közügy, ha sokak magánügye. Racine egy szomorú szerelmes történettel példázta itt a társadalmi felelősséget. Csak azt ne mondja senki, hogy a római császár elég nagy úr volt ahhoz, hogy azt vegye feleségül, akit akar. Maga a történet eredetileg is úgy lehetett hiteles, ahogy Suetonius szűkszavúan megfogalmazta: Titus, amikor császár lett, elküldte magától Berenice-t, holott szerelmesek voltak egymásba, és egyikük sem akarta a válást. De Róma sem akarhatta császárnénak a legyőzött kis nép királynőjét. És a császár ugyan önkényúr volt, de elbukott, ha Róma ellenére cselekedett. Elbukott ennenmaga előtt is. És éppen XIV. Lajos udvarában hivatalos elmélet volt, hogy a király maga az állam. Ha Titus mégis elveszi Berenice-t, ha Berenice nem hagyja el végül is belátásból, önként, ha józan, de kisszerű kiegyezéssel mégis elfogadja Antiochus segítő szerelmét - akkor hitelét vesztené a helyzet is, az ábrázolt jellem is. így igaz ez az időtlenül időszerű társadalmi-lélektani problémakör, ahogy Racine drámává fogalmazta, így igaz, hogy a kemény római a szenvedésben nagyon is habozóan viselkedik, de mégis a hivatás, a társadalmi szabály szerint dönt. A döntés bizonyítja, hogy ki milyen kemény ember, és nem az, hogy közben mennyit habozik: nem volna élő ember, ha habozás nélkül döntene saját boldogsága ellen, így igaz, hogy a szenvedélyes és közben még hatalomra is vágyó asszony öntudattal vállalja azt, ami ellen úgy sem küzdhet már. Emberi nagysága, tragikus fensége vesznék el, ha siránkozva távozna. És nagyon igaz Antiochus külön-tragédiája, minthogy a magasztos fájdalomnál nincs helye kis kiegyezéseknek. Nem folyt itt vér, senki se halt bele, csak az érzelmek magas hőfokán három ember végérvényesen elvesztette egyéni boldogságát. Nem az élet múlt el, hanem a boldogság reménye. Ennek az elmúlásnak a pillanatképe a Berenice-tragédia. De mi adja a feszültségét ennek a szinte cselekmény nélküli történetnek? Hiszen a néző (vagy olvasó) már az első felvonásban tudja, hogy ez a szerelem - társadalmi képtelenség. Az ötödik felvonásban pedig nyilvánvalóvá válik, hogy valóban az. A folyamat, amely a hősök tudatában lejátszódik: saját önfegyelmezésük, önuralmuk kibontakoztatása, hogy vállalják azt, ami szükségszerű, méghozzá úgy, hogy az önbecsülésük legyen úr a nagyon is érthető szenvedélyek fölött. Ez pedig olyan benső feladat, amellyel az élet folyamán úgyszólván mindenki újból és újból szembekerül. A néző (vagy olvasó) okvetlenül talál saját élete problémáiban közeli vagy távoli analógiát, vagyis lírai élménnyel azonosul vagy Titusszal, vagy Berenice-szel (esetleg Antiochusszal), tehát azonnal erős hatással jelentkezik a katarzishoz szükséges részvét, és az azonosulás folyamán személyes élményként félti hősét attól, aminek be kell következnie. A közönség a maga lelki méltóságát veszi tudomásul, amikor együtt éli át a lemondás tragédiáját, és vállalja a szükségszerűt. A közönségnek ezt a lírai élményét alátámasztja a dialógusok szövegének racine-i líraisága. Nem hiába mondották ezt a nagy drámaírót a szerelem nagy lírikusának. De éppen mert drámaíró, úgy tud lírikus lenni, hogy a közönség saját élményeként, saját dönteni- és vállalnivalóinak analógiájaként élje át a színpadi szerelmesek egymásnak feszülő vallatásait és vallomásait. És így ki-ki saját bánataiban (mert kinek nincs saját bánata?) emelkedik fel a szomorúság magasztosságáig és a saját emberségében rejlő nagyságig. Ez a felemelő hatás a titka a Berenice mindig-hatásának és tragikus nagyszerűségének.

Hegedűs Géza

Vissza