L’ART POUR LART: a 19. században megfogalmazott esztétikai felfogás, melynek lényege a művészet öncélúsága, a művészet társadalmi szerepének tagadása - Gauthier: a művészet számunkra nem eszköz, hanem cél.
Költői-művészi törekvés, illetve csoportosulás a líra megújítására a XIX. század utolsó harmadában. Alapelve: – a haszonelvűség világában a költő nem lehet vátesz, próféta; nem állhat helyt a polgári világért, csak önmagáért – a költői nyelv megújításának programja: meg kell szabadítani a líranyelvet a romantika kiüresedett kliséitől, a retorikától: a szavakat újfajta szintaktikai helyzetbe hozva kell megújítani a nyelvet, azaz a lexikahasználatban és szintaktikában a matematika egzaktságát a zene lehetőségeivel kell társítani

LÁTOMÁS: vízió - eksztázisba esett emberek képzelgéseihez hasonló költői kép amely fontos szerepet töltött be a mítosz-ban, az allegorikus művészetben és a szürrealizmus nyomán a modern költészetben. Olyan képzeleti kép, amely a megszokott valóságon túllépve, felülemelkedve, szabad és váratlan kapcsolódásokat létesít egymással össze nem függő jelenségek között. Sajátos ésszerűtlen logikája az áloméhoz hasonló.

LEGENDA: Vallási tárgyú kisepikai műfaj. Általában egy vallási szempontból fontos személy, szent, mártír, pap, vallásalapító életéről, egy szent hely, templom, ereklye, ünnep keletkezéséről szól. A legtöbb vallás és irodalom ismeri. Szűkebb értelemben azt a középkori műfajt nevezzük így, amely a keresztény szentek életét mondja el. Fő eleme a csodatételek és a szent erényeinek felsorolása, a legfontosabb erkölcsi tanítások bemutatása.

LEÍRÁS: tágabb értelemben az írói mű egésze a valóság képének, leírásának tekinthető. Szűkebb értelemben az irodalmi ábrázolás egyik alapformája az elbeszélés és a dialógus mellett, amellyel az író egy tárgyat, személyt, jelenséget, környezetet stb. ír le, jellemez tulajdonságaik megejelenítésével. Elsősorban az epikai műfajok élnek vele de szerepe központi a leíró költészetben is.

LÉLEKTANI DRÁMA: Drámafajta amelynek középpontjában a megjelenő szereplők lélektani történései, jellemfejlődéseik, belső változásaik állnak. A 17. századi klasszicista színházban jelent meg ( Racine: Phaedra ), majd a pszichológiai érdeklődés felerősödésével a 19. század második felétől vált gyakorivá ( Ibsen, Csehov, Strindberg, O'Neill, Sartre, Camus ).

LÉLEKTANI REGÉNY: A szereplők lelki történéseire koncentrál, a hősök tetteinek lélektani mozgatórugóit keresi. Mivel lélekábrázolás minden regényben van, ennek dominanciája segít elkülöníteni más művektől. Korai példái a szentimentalizmus alkotásai ( Rousseau, Geothe ), majd Hoffmann, Stendhal, Kemény Zsigmond és mindenekelőtt Dosztojevszkij művei. A 20. századra jellemző a modern, már a pszichoanalízis hatását mutató lélektani regény. ( James Joyce, Thomas Mann, Kosztolányi Dezső )

LEONINUS: olyan disztichon, melyben minden sor közepe rímel a sor végével - tágabb értelemben, minden rímekkel ellátott antik időmértékes versforma.

LÉTÖSSZEGZŐ VERS: Jellegzetes lírai verstípus, amely a művész saját egyéniségfejlődésének értelmezésére és értékelésére tesz kísérletet. Együtt jár a múlt és a jelen összehasonlításával, az időszembesítéssel, nemegyszer az önmegszólítással. A magyar líra különösen gazdag létösszegző versekben: Balassi. De mit gyötresz engem, Vörösmarty: Fogytán van a napod, Arany: Mindvégig, Babits: Csak posta voltál, József Attila. Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél.

LETTRIZMUS: Formabontó költői irányzat, amely Franciaországban alakult ki a második világháború után, a dadaizmus hagyományaihoz nyúlt vissza. Hívei szerint szövegnek nem a jelentése a fontos, hanem ábrája, betűje. A mozgalom érdeme, hogy lehetővé tette a nyelvben rejlő zeneiség és a betűkben rejlő képi, grafikai hatások felerősítését.

LEVÉLREGÉNY: Regényműfaj, fiktív levelekből áll. Ezek időnként más szövegfajtákkal (elsősorban fiktív naplórészletekkel) együtt szerepelnek a regényben. A levélforma e művekben belső formává, szövegszervező erővé válik: szűk cselekmény, elmélyült lélekábrázolás, meghitt hangvétel, szubjektivitás jellemzi. Leginkább a szentimentalizmushoz kötődik ( Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloise, Goethe: Werther, Kármán József: Fanni hagyományai ) de ismertek a 18. századból más stílusúak is ( Montesquieu: Perzsa levelek, Laclos: Veszedelmes viszonyok, Hölderlin: Hyperion ).

LÍRA: az epika és a dráma mellett a harmadik irodalmi műfaj - a líra elsődleges témája az én világa, ennek folytán ábrázolásmódjától idegenek a széles ívű nagyformák, zömmel a rövid, verses formákra szorítkozik, melyekben az összes intenzitást növelő eszközt felhasználja - legfőbb hangulati válfajai: a dal, az óda és az elégia, amelyekhez a bölcseleti líra, a költői levél, az epigramma stb. társul

LÍRAI REGÉNY: olyan énregény, melyben az epikus elemeknek alárendelt szerepük van az elbeszélő érzéseinek, lelkivilágának önvallomásszerű ábrázolásához képest

LITURGIKUS DRÁMA: a 10. században a katolikus mise egy részéből kialakult színjátéktípus, melyből később monumentális irodalmi formát öltő vallásos tartalmú játékok nőttek ki: a misztériumjáték, a passiójáték, az auto sacramental stb.

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2013
e-mail: Literatura.hu